I.
Vigliano d’Asti délután öt órakor rózsaszínűnek látta az egész világot, s a mint Georges Pereiretől jövet végig sétált az Avenue de Bois de Boulogne-on, vén legény létére így bölcselkedett:
– Bizony, nincs igazunk; minden jól van úgy, a hogy van. Oktalanság azt képzelni, hogy buta véletlen intézi sorsunkat; ki mit érdemel, megkapja, olyan bizonyossággal, mint a hogy az eldobott kő lehull. Még az emberek is jobbak, mint gondoljuk. És okozzunk magunknak még annyi, akármennyi bajt, élni mégis csak gyönyörűség. Kivált a jó órákban, a melyeket persze meg kell szolgálnunk, mert semmit sem adnak ingyen.
Hogy Vigliano d’Asti ez egyszer, kivételképpen, ilyen derüs élet-felfogásnak örvendett, abban bizonyára jelentékeny része volt Georges Pereirenek. A műkereskedő még soha se volt vele szemben ennyire szives. Bókok kiséretében, szinte boldogan szúrta ki a kialkudott négyezer frankot; azt gondolta volna az ember, hogy valami vad kéjt okoz neki, ha fizethet.
Négyezer frank ugyan nem sok pénz, de Vigliano d’Astinak ebben a pillanatban négyezer frank a megváltást jelentette. Végre! Egy vagy két hónapra megszabadul a legkonokabb hitelezőitől, s egy vagy két hónapig nem kell kölcsönök után futkosnia. És aztán az az összeg csak koronája volt a mai sikerének. A tárlat megnyitójáról szóló ujság-czikkek hasábokon át dicsérték Afroditét; egyik-másik biráló azt is megirta, hogy a nagy érem az idén kétségtelenül Vigliano d’Astit illeti. A Fürdő gyermekek hires szerzőjének nem ez volt az első sikere, s Vigliano azt szokta mondani, hogy csak az első szerelem s az első siker ér valamit, a többi már csak fölhigitása az egyszeri élvezetnek; de bármint gondolkozzunk e tekintetben, a siker zenéjét soha se únja meg az ember.
Mégis, talán nem egyedül a négyezer frank, s nem is az ujabb négyezer frankot igérő siker volt az, a mi Viglianot ilyen kivételesen jókedvűvé tette, hanem egy érzés, mely kétségen kivül szorosan egybefüggött a négyezer frankkal és a magasztaló ujságczikkekkel, egy érzés, melyre már régóta hasztalan vágyódott: a nyugalom érzése.
Vigliano, egész életében először, meg volt magával elégedve. Gyönyörködött a munkájában; büszke volt rá, nem tudott betelni vele. Ez az Afrodite helyet kér a művészetek történetében. Ez az Afrodite igazolása egész életének, mentsége minden meggondolatlanságának, minden könnyelmű cselekedetének, összes léhaságainak. Ez az Afrodite valami igazán szép dolog, a mi eddig nem volt meg, s ezentúl élni fog, a mig az emberek a szépben gyönyörködni tudnak. Csak szép, de mégis gyarapodása a szellemi világnak. És az övé, egyedül az övé. Ő teremtette. Nélküle a világ szegényebb volna egy szép tárgygyal; tehát tett valamit, nem élt hiába. Lehet, hogy igazuk van azoknak, a kik nagyon önzőnek mondják; de a művésznek, a ki ilyet tud alkotni, több szabad, mint másnak.
Ha az ember ilyen munkát végzett, joga van a pihenéshez, s joga van hozzá, hogy kivegye a részét az élet örömeiből. Különösen olyan lázas munka és olyan zaklatott élet után. Micsoda két hónap van mögötte! Izgatottságban égni, az örök dolgokra gondolva, s napestig idegeskedni, kínlódni, mert tizenöt frank kell a gazdasszonynak, s száztizenöt a hitelezőnek. Mennyi nyüglődés, mennyi vészverődés! És e bajok, e gyötrő vergődés, ez örökös lázak közepett ime megszületett Afrodite.
Évohé! Vége a nyomorúságnak, vége a küzködésnek, vége az emésztő, lázas, elernyesztő s elkábitó munkának! Ó mily édes a nyugalom!… És Vigliano d’Asti, mialatt végig ment az Avenue de Bois de Boulogne-on, nem cserélt volna a török császárral.
A nyugalom a legfőbb jó a világon, de ha megvan, az ember nem tudja, hogy mit csináljon vele.
Délután hat órakor Vigliano d’Asti már nem volt boldog. Egy óra alatt a legnagyobb örömet is megszokja az ember, s aztán mással akar foglalkozni. A ki keres, talál.
Vigliano azt találta, hogy mégis csak hiányzik valamije. A munka, a megszokott munka. Az emésztő, a gyilkos, lázban töltött órák, a melyekben vagy két hónap óta olyan bő része volt. Egyszerre valami ürességet érzett a lelkében, s szinte sajnálni kezdte, hogy Afrodite már megvan. Elvesztette azt, a mi az utolsó időben teljesen betöltötte a lelkét.
Szabad, mint a madár, de mit csináljon a szabadságával?
Haza ment, s a fiát kereste. De csak a gazdasszonyt találta otthon.
– Hol van Roland?
– A kisasszony elvitte sétálni.
– Ilyenkor, ebéd időben?
– Már régen megebédeltek.
– Hová vitte? A Tuileriákba?
– Nem tudom.
Elment a Tuileriákba, de nem találta őket. Az ezer kis gyermek között, a kik mind terhére vannak a szüleiknek, véletlenül nem volt ott a kis Vigliano d’Asti.
– Vajjon hová vihette?
Nagyon bosszantotta, hogy nem élhet az apai örömöknek. Mióta Afroditén dolgozott, csak pillanatokra látta a fiát; mindennap szentelt neki egynéhány szórakozott perczet, de ez volt az egész.
Milyen buta véletlen! Végre, valahára, vele tölthetné az estét, s ime, a gyermek éppen ezen a kivételes napon kivánkozik el hazulról. Vajjon hová czipelhette az az ostoba vén leány? Bizonyosan valamelyik czukrászhoz.
Vigliano a nyári czirkuszba akarta elvinni Rolandot. A szomorú kis fiú talán nem örült volna a bohóczoknak, de Viglianot mindenesetre boldoggá teszi, ha szórakozást szerezhet a fiának.
Teringettét, milyen buta véletlen!…
Ahhoz, hogy megvárja őket, már nem volt türelme. Reggel óta folyton szaladgált; az adóhivatalból az adófelügyelőhöz, az adófelügyelőtől az adóhivatalba. Délben végre elhalasztották a másnapra kitűzött árverést. Csak épp egy percze volt bekukkanni a Szalonba, s már sietni kellett, hogy el ne szalaszsza Pereiret. De Pereire nem volt otthon; háromszor is kereste, mig végre rátalált.
A sok izgatottság kimeritette. Egész nap nem evett egy falatot se; éhes volt.
Betért Bignonhoz, megebédelt, s lassankint elfogyasztott egy üveg vörös bort. Aztán, arra gondolva, hogy Rolandot azóta úgy is lefektették, elsétált a Jardin de Parisba.
Tiz óra tájban már jóllakott ezzel az élvezettel. A komédia untatta, s a lányok nem ingerelték. Utálta a megvásárolható örömöket, s egy idő óta torkig volt mindazzal, a mi szerelemhez hasonlitott. Beérte a modelljeivel.
Kikocsizott a Boisba, s onnan, nem tudva, mittévő legyen, a klubjába hajtatott. A vörös bor hatása alatt Dáriusnak képzelte magát, s égi nyugalommal ült le az egyik baccarat-asztalhoz.
Reggelre elveszitett vagy háromezer frankot.
Mikor kilépett a kapun, a nap a szemébe sütött. Mintha a szégyent vágta volna izgatottságtól foltos, fakó arczába.
Az ing égette a testét; izzadt, szennyes, utálatos volt. Iszonyú kedve lett volna agyonlőni magát; egyszer s mindenkorra végezni ezzel a javithatatlan, undok, vén fiúval.
De eszébe jutott Roland, s csöndesen haza ballagott. Fölment a műtermébe, bezárkózott, s ledőlt egy kanapéra.
Azonnal elszenderedett, de mielőtt teljesen elaludt, egy pár pillanatig számok zsongottak a fejében, számok, egytől kilenczig, csupa szám. S Afrodite alkotója, már félig öntudatlanul, igy motyogott magában:
Hat!… Öt!… Hét!…
II.
Mikor, hét éves háború után, Vigliano d’Asti elvált a feleségétől, Roland már abban a korban volt, a melyben a gyermeket minden törvény az apának itéli. Különben Vigliano d’Asti kijelentette, hogy magára vállalja, a mi hiba csak elképzelhető, szóval, nagyon megkönnyiti a válást, ha az asszony végképpen lemond a gyermekéről, s nem tesz kisérletet rá, hogy a fiút magához édesgesse. Roland évenkint háromszor meg fogja látogatni a mamáját, s ezzel rendben lesz a dolog.
A szép, lusta szőke asszony beleegyezett, hogy igy történjék. A mennybeli üdvösségét is oda adta volna, csak hogy elválhassék ettől az embertől, a ki a hirnevével széditette el, s a kit élete megrontójának tartott. De nem is ragaszkodott nagyon a gyermekéhez. Roland nagyon hasonlitott a gyűlölt, rút Vigliano d’Astira, s látnivaló volt, hogy jobban vonzódik csimpánzpofáju apjához, mint szép, hideg, szigoru mamájához. D’Astiné nem volt érzelgős természetü, s mivel már válópöre idején gyakran gondolt rá, hogy alighanem a Barsan úr felesége lesz, a gyermek csak útjában lett volna. Igy Roland d’Astinál maradt, pontosabban szólva: a d’Asti konyhájában.
Csenevész, sápadt, koravén fiúcska volt, mint azok a gyermekek, a kiket kezdettől fogva cselédek neveltek. Az elérzékenyülés egy órájában d’Asti észrevette, hogy Roland keveset nő s nem igen fejlődik. A gyermeknek családra van szüksége, vélte d’Asti ur, s hogy javitson a helyzeten, szélnek eresztett két kisasszonyt, egy szárazdajkát meg egy nevelőnőt, s a házába hívta hugát, egy már öregedő kisasszonyt, a ki Szavója egyik kis falujában éldegélt valami csekély életjáradékból. A vén leány megszánta a szegény kis fiút, s bár nem szivesen, eleget tett bátyja kivánságának. De a rendszerető, pontossághoz szokott, s csökönyös gondolkozású leánynak teljességgel nem tetszett a d’Asti életmódja, s nem volt oka rá, hogy eltitkolja a véleményét. Ha pedig nem titkolta el, ez igen fennen történt. S Vigliano d’Astinál ismét mindennapossá lettek a zajos családi jelenetek, az asszonyi lárma, s a férfiúi dühös káromkodás.
– Ha a feleségünk gyötör bennünket, az még hagyján, – panaszkodott Vigliano d’Asti a bizalmasainak – a feleségével néha, egy-egy órára, mégis csak kibékül az ember. De ha a testvérünkkel kell csatáznunk, az maga a pokol. Vele nem békülsz ki este; lármával fekszik és haraggal ébred.
Úgy gondolta, a gyermek érdekében cselekszik, ha elnyeli, a mit el kell nyelnie; igyekezett tehát a szóharczban a védelemre szoritkozni, de ha szerét tehette, elmenekült hazulról. Így történt, hogy d’Asti kisasszony, noha minden héten összepakolt, mégis csak Párisban maradt, s így történt, hogy Roland akkor is csak pillanatokra látta apját, a mikor Vigliano úr pihent.
Pedig Rolandnak nem volt nagyobb öröme, mintha az apjával kisétálhatott valahová; egy séta a Bois de Boulogneban Rolandot egész esztendőre boldoggá tette. Csak rosszat hallott erről a sokat korholt vén fiúról, a ki majom-szeretettel, de csak keveset beszélgetett vele, s minél több rosszat hallott róla, annál jobban imádta. A jó istent soha se látjuk, mégis szeretjük.
III.
– Kerestél, papa? – kiáltozott Roland, mikor meghallotta, hogy apja kijött a fürdőszobából.
– Kerestelek – felelt Vigliano d’Asti – el akartalak vinni a nyári czirkuszba.
– És ma, ma már nem vihetsz el? – kérdezte Roland aggodalmasan. – Ó, vigyél el valahová, papa, akárhová, csak vigyél el! Úgy szeretek veled lenni!
– Igen, csakhogy ma már dolgom van – felelt Vigliano, kissé zavarodottan.
Az igazság az volt, hogy nem akart lemondani a háromezer frankjáról. Ki tudja, hátha egy pár száz frankkal még mindent visszaszerezhet?! A maradék ezer frankból úgy sem elégitheti ki éhező oroszlánjait.
Hanem a mint a fiára pillantott, megesett rajta a szive. Rolandnak előbb ragyogott a szeme, s arczocskája kipirult az örömtől; most leverten nézett maga elé, mint egy kis öreg, a kit valami nagy csapás ért.
– Tudod mit? – szólt Vigliano – gyere el hat órakor a körbe. A Rue Drouotba, hisz tudod!… De magad gyere, ne a nénéddel. Mondd meg a kapusnak, hogy hívjon le, s a mig kijövök, várj meg a szobájában.
– Ó papa, milyen jó vagy te! – hálálkodott Roland.
Vigliano megcsókolta a fiát s rohant a pénze után. Annyira sietett, hogy hat órára kényelmesen elveszithette volna az utolsó garasát is. De mint a szerelmi drámák, a kártya-tragédiák sem eshetnek meg némi előkészület nélkül. Az ember nem veszitheti el a pénzét, a mikor akarja; a kik nyerni fognak, előbb kéretik magukat. Meg akarják mutatni, hogy csak unalomból fanyalodnak erre a mulatságra. Itt is meg kell tartani a formákat.
Végre, fél hat felé, megalakult a parti. Vigliano leült, vesztett és ujra vesztett. Épp az utolsó száz frankját bocsátotta vízre, mikor jelentették, hogy Roland odalenn várja.
– Mondja meg neki – szólt Vigliano halkan a komornyiknak – hogy hozasson egy pohár narancsvizet és várjon egy kicsit. Mindjárt megyek.
A komornyik lement s átadta az üzenetet.
– Veszit a papa? – kérdezte Roland.
– Nem tudom, fiatal úr – felelt tartózkodóan a komornyik.
– Jól van – szólt Roland s tovább beszélgetett a kapussal.
A kapus és Roland már régóta barátok voltak s órákig el tudtak beszélgetni. A műveletlen ember és a koravén gyermek megbecsülik egymást. A kapus bámulta a tizenegy esztendős öreg úr komolyságát és finom modorát, Roland pedig csodálta ennek az egyszerű embernek az életbölcseségét.
– Én csak azt mondom önnek, fiatal úr – szólt a kapus – hogy egy garas meg egy garas, az már két garas!
És elbeszélte, hogy a mult héten házat vett Asniéres-ben.
Majd másról beszélgettek. Roland elmondta, hogy milyen furcsa állatok élnek a tenger fenekén. Ő mindezt olvasta. A kapus nem hitte volna el, hogy ha nem Roland mondja.
Kilencz óra tájban a kapusnak eszébe jutott, hogy már nagyon régóta barátkoznak.
– A papa elfelejtette, hogy a fiatal úr várja – szólt jóakarólag. – Majd felmegyek és szólok neki.
– Nem, nem, a világért se! – ellenkezett Roland. – Bizonyosan veszít, másképpen már itt volna. Majd csak megvárom.
Éjfél felé azonban, mikor Roland egy kicsit elbóbiskolt, a kapus nem állhatta meg, hogy föl ne nézzen a játékterembe. Sapkájával a kezében, úgy jelent meg a küszöbön, mint egy udvarias, néma szemrehányás. Vigliano meglátta az eleven felkiáltó jelet s intett, hogy: »mindjárt!«
A szerencsétlen nem vette észre, hogy röppen az idő, s ő már órák óta küzködik a játékasztalnál. Mióta leült, tizszer vágódott földhöz s tizszer kelt fel ujra. Ebben a perczben tele volt reménynyel; néhány száz frankot visszahóditott. Azt hitte, hogy rövid ideje játszik, s hogy egy pár pillanat mulva talpra állhat.
Ismét megvirradt, a mire elkészült. Reggelre kelve, eljátszotta az utolsó garasát is. Megtörve baktatott le a lépcsőn. Lenn a kapus tisztelettel tudatta, hogy Roland odabenn alszik a divánon.
Teringettét, erről megfeledkezett! Ugy éjfél óta nem gondolt többé semmivel a világon, csak azzal, hogy mit kap kettőre: nyolczat, a legrosszabbat, vagy hetet, a legtöbbet?!…
– Miért nem hívattál le? – kérdezte, mikor Rolandot felköltötték. – Azt hittem, hogy haza vittek, hogy a nénéd érted küldött.
Szótlanul léptek ki a kapun, s némán haladtak végig a már napfényes utczán. Végre Roland megszólalt:
– Sokat vesztettél?
– Nagyon sokat – felelt Vigliano d’Asti azzal a meztelen őszinteséggel, melyre csak a mosdatlanság órájában képes a művelt halandó.
– Tudod, mit mondok neked, papa? – folytatta Roland megfontoltan. – Ezek a pinczérek téged kinevetnek! És én nem értem, hogy egy olyan kedves, olyan jó, olyan nagy ember, mint te vagy, miért nevetteti ki magát a pinczérekkel?
– Látod, ez onnan van – felelt Vigliano komolyan – mert… hogy is mondjam?… ezen a világon semmit sem adnak ingyen. Én tudok olyat, a mit más nem tud, legalább is kevesen tudnak, de ennek a váltsága az, hogy néha nem gondolkozom, nem tudok gondolkozni.
Egy darabig megint szótlanul bandukoltak. Viglianot olyan lelkifurdalás fogta el, a minő még sohase hasogatta megviselt gerinczvelejét.
– Azt hiszem – szólt egy pár percz mulva – jobb volna, ha visszamennél a mamához. Mi lesz így belőled?
Roland ijedten tekintett apjára.
– Nem – felelt halkan. – A mama nem szeret engem, mert olyan csúnya vagyok, mint te. Nekem kívüled nincs senkim. Veled akarok maradni.
S fürkésző pillantást vetve apja arczára, így folytatta:
– Kérj kölcsön, és játszszál ujra. Én majd megvárlak. Akármeddig tart, megvárlak.
Vigliano d’Asti nem tudott mit felelni. Két könnycsepp szökött ki a szeméből.
Az idegességtől és hisztériától származó szegény kis teremtés csöndesen ballagott tovább végzete felé. Olcsó czipőcskéje panaszosan kopogott végig a kövezeten.