I.
Az Arany Bika kisebbik termében, mely az udvarra nézett, este hat óra felé egymás mellé állitották az összes asztalokat, s megteritettek ötvenhét személyre. Maga a fiatal Arany Bika rendelkezett ebben a főbenjáró dologban. Figyelme kiterjeszkedett a legapróbb részletekre is, s czilindere úgy járt a kezében, mint valami karmesteri pálcza. Végezetül személyesen zárta el a nagy ebédlő ajtaját, a másik ajtóra pedig, a mely a folyosóra nyílt, czédulát ragasztott, figyelmeztetésül hogy itt »Zárt-Körü Társaság« fog összegyülekezni.
Ez a papirlap ugyanoly sorsra jutott, a milyenre a többi intő czédulák: senki se látta meg. S mikor, hét óra tájban, rendre megérkeztek a mindennapos sörözők, a csepühajú s telihold ábrázatú tehetséges ifjú pinczérnek, a ki a szobát őrizte, minduntalan elő kellett ugrania a sötét sarokból, a hol a walesi herczegről álmodozott, hogy kijelentse a helyiséget ostromlók előtt:
– Bocsánat. A terem el van foglalva, negyven éves találkozás miatt.
Az emberiség legnagyobb része olyan jól meg van nevelve, hogy közönségesen megnyugszik mindenben, a mi megérthetetlen, és abban is, a minek semmi értelme. A törzsökös vendégek nagy tömege tehát megelégedett a kissé hézagos felvilágositással, s minden további okvetetlenkedés nélkül visszafordult a lépcsőházba, a honnan aztán bevezették őket a nagy terembe. De akadtak kivételek. A járásbiró például, a ki jóban, rosszban, szóval, a mikor csak szerét tehette, szeretett egy kicsit hepcziáskodni, nem állhatta meg, hogy föl ne förmedjen:
– Mi a csuda?! Negyven éves találkozás miatt?! Micsoda negyven év? Micsoda találkozás?
A fiatal Gambrinus legkellemesebb mosolygásával felelt:
– Öreg urak, nagyságos uram. Csupa öreg ur.
Ez a fiatal Gambrinus valóságos senyvedő pálma volt. Nemrégiben még a Nemzeti Kaszinóban szolgált, s mélységesen megvetette ezt a kis várost, a hol meg kellett huzódnia. Nagyúrias érzése sokat szenvedett ebben a levegőben, mely sehogy se felelt meg finomabb szervezetének. Hanem a járásbiró iránt nagy jóindulatot érzett. A járásbiró, kivált ha részeg volt, szép borravalókat adott, s a senyvedő pálma felismerte benne a rokon, úri vért.
Nem is tagadta meg tőle kitüntető bizalmát.
– A szobát, mára és holnapra, a polgármester úr foglalta le. Itt fognak összejönni, ő meg az iskolatársai, a kik negyven esztendővel ezelőtt a helybéli gimnáziumban tettek érettségi vizsgálatot.
– Ilyen sokan? Hát még mind megvannak?
– Az öreg urak csak tizenegyen vannak. Hanem úgy egyezkedtek, hogy az ünnepen családostul fognak megjelenni.
– Szépen megszaporodtak. Nem is lakoma lesz ez akkor, hanem valóságos bál.
– A lakoma csak holnap lesz, nagyságos ur. Ma az ismerkedési estét tartják.
– Ugyan, ne beszélj! Most fognak ismerkedni?
– Rég nem látták egymást. A polgármester úr az egyetlen, a ki helyben lakik. A legtöbben vidékről jöttek. Két család pedig Pestről érkezik a nyolcz órai vonattal. Az egyik pestit bizonyosan ismeri a nagyságos úr. Lovassy Mihály.
– A kúriai bíró?
– Nekem legalább úgy mondták.
– Ezt meg kell tudni, Jankó, bizonyosan. A Lovassy Pál apja itt, minálunk! De hisz ezt ki kell irni az ujságba!
– Én úgy hallottam, nagyságos úr.
A járásbiró visszafordult a nagy terem felé, fellármázta a társaságát, s élve a kedvező alkalommal, elszavalta a Lovassy Pál költeményeiből mindazokat a versszakokat, a melyek megragadtak a fejében. A fiatal Gambrinus pedig tovább álmodozott a walesi herczeg baccarat-estéiről és borravalóiról.
Volt rá ideje. A pesti vonat késett, a szomszédságból érkező utasok meg éppen csak kilencz óra után kászolódtak be a pályaházból az Arany Bikába. Már fél tiz felé járt, a mikor a lefoglalt szobába szállingózni kezdtek a jogosult vendégek.
Különös összejövetel volt, annyi bizonyos. Alakok, a kik a folyosón gyanúsan méregették egymást, odabenn összeölelkeztek.
– Te Gerzson Pista vagy!
– Te meg Babarczy Sándor!
– Ez itt a fiam, a menyem, a leányaim.
– Ezek meg a lányom, a vőm, és az unokáim.
A polgármester mindenütt ott volt, s megkönnyitette a bemutatkozást.
– Bodó Jancsi. Nem emlékszel? Együtt ültetek a második pad szélén. Kedves leánya. Hm… izé… ő nagysága.
A kúriai bírót, a ki sehogy se akarta elereszteni egy hét-nyolcz éves kis leány kezét, mindjárt körülfogták. A gyermek oly gyönyörű volt, hogy egyszerre meghóditotta az asszony-sereget.
– Milyen szép kis lány! Hogy hívják magát, lelkem?
– Lovassy Zsorzsin.
Egy kicsit ropogtatta az r-et, s úgy nézett keresztül a falusi asszonyokon, mint valami kis dáma. Nagyapja bátran elereszthette volna a kezét. Egy cseppet se volt megilletődve ebben a nagy és ismeretlen társaságban, csak figyelt, mint mikor az állatkertbe vitték.
Az új nemzedék valamivel hidegebben, de szintén szives készséggel barátkozott.
– Szalárdy Imre vagyok.
– Ah, a romániai búzáról szóló röpirat szerzője? Nagyon örvendek. Bodó Jenő, főmérnök.
Egy jól táplált úr sietett leülni az első üres székre, s menten bemutatta magát a jobbra ülő hölgynek.
A hölgy elpirult.
– Vidovich Klára… A kis Lovassy Zsorzsin nevelőnője vagyok – tette hozzá, szinte bocsánatot kérve, hogy születni bátorkodott.
– Nem tesz semmit – vigasztalta az emberséges falusi.
A legjobban egy mosolygós kis öreg úr örvendezett, a kit senki se ismert a polgármesteren kívül.
– Ugy látszik, mindnyájan együtt vagyunk. Derék, nagyon derék!
– Igazán – szólt a polgármester – az Ur Isten különös kegyelemmel volt hozzánk. Tizenketten tettünk érettségi vizsgálatot, s tizenegyen még ma is megvagyunk, negyven év mulva. Csak a szegény Király Feri hiányzik közülünk.
– Az ám, a szegény Király Feri!
Valaki azt kérdezte:
– Mikor is halt meg szegény Király Feri?
– Bizony annak már harminczkét-harminczhárom esztendeje.
– Szegény Király Feri!
Egy gyerek felboritotta a befőttes tálat, s a figyelem feléje fordult. A kis Lovassy Zsorzsin, a ki a nagyapja mellett ült, s nem igen nyúlt az ételekhez, olyan csodálattal nézett a botrány elkövetőjére, mintha egy fiók sziú-indián lejtett volna vad tánczot, illedelmes viselkedéshez szokott, úri kis személye előtt.
Különben a vacsora meglehetősen csöndes volt. A társalgás vontatottan folyt, s a sok kiéhezett ember vagy magamagával vagy a családjával volt elfoglalva. Mindenki törődöttnek érezte magát, a vasút kimeritette az egész társaságot. Alig várták, hogy a vacsora véget érjen, s eltehessék magukat holnapra. Koronkint egy-egy aggódó hang zavarta meg a férfiak halk beszélgetését:
– Jánoska, ne egyél sokat! Jánoska, meg ne rontsd a gyomrodat!
A sánta Jánoska szemrehányóan nézett két nagy fekete szemével a hozzá forduló kövér asszonyságra. Már rég nem evett, s csöndesen pihent mankóin, mialatt koravén tekintete hosszasan nyugodott meg egy-egy ősz fejen.
Mindvégig nem történt semmi nevezetes. Nagyobb feltünést csak egy öreg úr keltett, a ki minduntalan elbóbiskolt, s a kit az unokái, két hervatag kisasszony, ujra meg ujra felráztak szenderéből:
– Nagypapa, ne aludjál el!
– Ki az az öreg ur? – kérdezték az asztal másik végén.
– Vidor Gazsi – felelte a másik öreg, a kit senki se, s a ki mindenkit ismert.
– Mért nem hagyják aludni? – érdeklődött a kövér asszonyság.
– Az orvosok úgy rendelték, hogy ilyenkor mindig fel kell költeni. Mert könnyen megeshetik, hogy elalszik örökre.
Ezalatt pedig a sokszor tetten ért Vidor Gazsi folyvást azon törte a fejét, hogyan játszhatná ki az unokáit. Addig furfangoskodott, mig végre is sikerült elaludnia. Ugy kellett felvinni a szobájába.
II.
Tizenegy órakor a vendégek már fenn voltak a szobáikban. Csak két öreg úr nem mozdult. Egy szépen fésült, ezüstös hajú gavallér, a ki előbb a kúriai bíró mellett ült s nagyon keveset beszélt, meg a kis mosolygós, lenn, a terem másik szélén.
Mikor magukra maradtak, egy pillanatig farkasszemet néztek. A szép öreg úr tekintete teli volt érdeklődéssel; a másik maga volt a rejtelmes mosolygás. Már a pinczérek is kezdtek visszavonulót fujni. Az ezüstös hajú nem állhatta tovább, s átköltözött az ismeretlenhez, a kivel egyedül maradt.
– Te Bodó vagy, ugy-e?
A kis mosolygós felállt, s úgy fogadta el a feléje nyujtott kezet.
– Dehogy! Bodó azóta már alszik. Én Galambos György vagyok.
– Galambos? Ha nem veszed rossz néven, megvallom, hogy alig-alig emlékszem a nevedre.
– Elhiszem. Nem sokat érintkeztünk, mert gyűlöltük egymást.
– Ugyan ne beszélj!
– Bizony isten. Sokszor megvertél, kivált az alsó osztályokban. Én gyönge, nyápicz gyerek voltam, s csak a köpönyegem alatt agyarkodtam rád.
A másik csupa álmélkodás volt.
– Nem tévesztesz össze valakivel? Én Udvardy Károly vagyok.
A kis öreg nevetett.
– Tudom.
Sokszor nevetett, de a nevetését kellemetlen volt hallani.
– Nem emlékszel rám? – folytatta aztán mosolyogva. – Nagyon gyűlöltelek, s megesküdtem, hogy később, meglett koromban, boszút fogok rajtad állani. De az idő múlik, az élet nem tréfál velünk, s az ember elfelejti az efféle bolondságokat.
– Az ám – szólt a másik – az idő alaposan megváltoztatja az embert.
– De még mennyire! – nevetett a vidám kis öreg. – Átjössz a kávéházba?
– Épp azt akartam mondani, hogy költözzünk át. Ugy látszik, csak mi ketten vagyunk itt agglegények.
A kis öreg nem felelt se igennel, se nemmel.
– Hehehe. A többiek szépen elszaporodtak.
Átmentek a kávéházba, s ha egy kicsit későn is, elkezdtek barátkozni. A kis mosolygós bort hozatott; a szép öreg úr pedig oly lassan szürcsölgette a teáját, mintha soha se akarna lefeküdni.
– Csak éjszaka ne volna! – szólt. – Ugy irigylem azokat, a kik ilyenkor aludni tudnak! Van már húsz éve, hogy nem hunytam le a szemem hajnali világosság előtt. S akkor is, az egész nem annyira álom, mint inkább nyomorúság. Tudod-e, mi az, mikor az ember oly bágyadt, mintha félig agyonverték volna, s álom még se jön a szemére?! Elolvasunk hatezerig; már-már azt hiszszük, hogy lassan elálmosodunk, midőn egyszerre felriadunk, s vége; tessék a dolgot elülről kezdeni. S az ember egy nap százszor kivánja meg a halált. Tudsz-e aludni, öreg?
– Engem elaltat ez – felelt a másik, rámutatva a boros üvegére.
– Én, azt hiszem, meghalnék két-három pohár bortól. Különben egészen egészséges vagyok s elég jól érzem magam. Csak a neveket, az arczokat, meg a számokat felejtem el.
– Mit szólsz hozzá – kérdezte a másik – hogy ilyen jó erőben értük el a találkozó napját?! Tizenegyen! Valóságos csoda.
Aztán a régmultról kezdtek beszélgetni, meg a szegény Király Feriről, a ki nem érte meg a találkozó napját.
A szegény Király Feri már több mint harmincz esztendő óta szép csöndesen feküdt a kerepesi temetőben, hanem azért mind a ketten emlékeztek rá. Ő volt az osztály lelke, az iskolai csínyek nagymestere. Mindnyájan szerették s maguk közt csak a »kacziká«-nak hivták. Szép, erős gyerek volt, egy fejjel nagyobb mindnyájoknál, a kinek örök vidámsága és kedvessége nagyon tetszett a tanároknak is. A métánál, a kirándulások alkalmával, s ha szívhez szóló beszédeket kellett intézni a szigorúbb tanárokhoz, ő volt a fővezér, az ünnep-rendező, s az alkalmi szónok. Ő volt, a ki, ha az osztály »nem volt elkészülve«, egy kis rögtönzött füsttel, vagy gyufabűzzel megmentette a közbecsületet, ő volt a fiúk közt az igazság-osztó, s ő volt a kinevetett tanárok réme, a kópéságok fő-főrendezője. Az összes iskolai zsiványságok, a melyekre a két öreg úr emlékezett, kivétel nélkül a Király Feri leleményes fejéből kerültek ki. Mindig ilyeneken járt az esze, s ehhez képest a változatosság sem hiányzott a műsorából. De volt egy kedves eszköze, melyhez különösen ragaszkodott: a macskák. Az ötletek fáradhatatlanul kergetőztek a fejében, de mégis legjobban szeretett macskákkal dolgozni. Macskát dugni a katedra alá, macskát dugni a kandalló mögé, macskákat kergetni a padok közt, macskanyávogással rontani el a legünnepiesebb jelenetek hatását: ezek voltak botrány-rendezői tehetségének legkedveltebb fogásai. Annyi macskát használt el, mint más ember inget, s egy egész menazsériát koboztak el tőle az idők folyamán; de azért soha se fogyott ki belőlük. Néha persze igen csinos botrányok kerekedtek ezekből a macska-hangversenyekből, de a kópé visszaélt vele, hogy senki se tudott rá komolyan haragudni.
Szegény Király Feri! Az érettségi után szétváltak az útjaik, de azután is sokat hallottak róla. Király Ferinek meglehetősen kalandos élete volt. Egy kicsit bejárta az egész világot, egy kicsit elverte a vagyonát, s aztán ő lett Magyarország legvidámabb szolgabirója. Akárhová ment, mindenütt ugyanolyan népszerüségnek örvendett, a milyennek az iskolában; s mint diák-évei idején a macskák, felnőtt korában is volt egy kedves játékszere: az asszonyok. Egy kicsit nagy bolondságokat csinált miattuk; egy kicsit hamarosan hagyogatta el őket, de ebből a játékszerből sem fogyott ki soha. Egyszer aztán, valamelyik deczemberi éjjel, egy szál frakkban talált hazamenni, Isten tudja honnan: egyet gondolt, s három nap mulva meghalt.
Szegény Király Feri!
– Ilyen az élet! – szólt a mosolygó kis öreg. – Ő, az erős, a hatalmas, meghalt huszonnyolcz éves korában, én pedig, a nyápicz, a kibe mindig csak hálni járt a lélek, most is itt vagyok.
Az ezüstös haju úr vizet és ostyát hozatott, bevett egy adag bróm-kálit, s tovább beszéltette a másikat. Szóba kerültek a régi tanárok, a többi iskolatárs, a kik odafenn alusznak, csak maga-magáról nem beszélt a kis öreg soha.
– Milyen jó neked – szólt az ősz gavallér – hogy így mindenre emlékezel. Én már alig emlékszem valamire; a nevekre, a számokra, meg az arczokra egy cseppet se. Mintha mindig ilyen vén legény lettem volna, s mintha öröktől fogva a Molnár-utczában laknám. Pedig mulatságos lehet mindenre emlékezni.
– Az ám, nagyon mulatságos – hehehézett a másik.
Ekkor már a negyedik üveg bort kóstolgatta. Az arcza fényleni kezdett az alkoholtól, s szüntelen nevetett.
Az ezüstös hajú, tiszta öreg kezdte kiállhatatlannak találni ezt a nagy vidámságot. A kávéház kiürült; jóformán csak ketten maradtak.
– Mondjunk egymásnak jó éjszakát, barátom. Azt remélem, hogy a bróm-káli hatni fog, s egy pár órára el fogok aludni.
– Én még maradok – makacskodott a másik. – Még van egy kis borom.
Kezet fogtak, és csakugyan maradt. Az ezüstös hajú fölment a szobájába, s ismét viaskodni kezdett a láthatatlan ellenséggel, mely nem hagyta aludni. Oly soká jött a reggel!
Másnap legelőbb is a polgármesterrel találkozott, s megkérdezte tőle:
– Te, kicsoda, micsoda ez a mi Galambos barátunk? Egy cseppet sem emlékszem rá. Úgy látszik, nagyon jókedvű ember.
– Jókedvű? Nem gondolnám. Igen kevéssé ismerem, de azt tudom, hogy a fia agyonlőtte magát; katonatiszt volt s belenyúlt az ezred pénztárába. A lányának meg valami szerelmi regénye lehetett; harmadéve fogták ki a Tiszából. Ő róla, magáról, azt beszélték, hogy a delirium tremens környékezi; nem tudom, mi igaz belőle. Szerettem volna, ha nem jön el közénk, de hát meg kellett híni őt is.
– Úgy?!
Az ezüstös hajúnak még most is a fülében csengett az a különös nevetés.
»Én pedig, a nyápicz, a kibe mindig csak hálni járt a lélek, most is itt vagyok!…«
S még örülni tudott rajta, a nyomorult, hogy az oroszlán meghalt, és ő megmaradt!
III.
Délben meglátogatták a gimnáziumot, a honnan negyven esztendővel ezelőtt szerteszéledtek. Az igazgató lendületes beszéddel üdvözölte őket, majd a diákokhoz fordult, s alkalmi szónoklatot intézett hozzájok, melynek értelme körülbelül az volt, hogy, ha jól viselik magukat, ők is úgy meg fognak öregedni, mint ezek a szemenszedett vén legények.
Aztán ennek a szép napnak örök emlékére, beirták a nevöket az iskola vendégkönyvébe, és visszakocsikáztak lakmározni.
A lakomát a nagy teremben kellett megtartani, mert az ünnepen a közélet is képviselve volt néhány helyi nevezetességgel. Az asztalfőn az ünnepeltek foglaltak helyet, lejebb a meghívottak és az uj nemzedék. A gyerekek számára, a kik még rosszabbul érezték magukat, mint a nagyok, az udvari ebédlőben teritettek két asztalt.
A kisvárosi vendéglő szegényes, füstös ablakai elfogták a bágyadt napsugarakat, s a homályos, rosszul szellőztetett ebédlő mindenkit elkedvetlenitett. A levest olyan csöndben kanalazták, a minőt csak a siketnémák ünnepein élvezhetni. A tányérváltás után végre megindult az a bátortalan, s rövid lélekzetü társalgás, mely a hivatalos ebédek kiváltsága. Az öregek szerettek volna otthon lenni.
De végre is beleízeledtek egy kis köteles kedélyességbe. Sajnálkoztak a szegény Király Ferin, s elmondták róla az illedelmesebb történeteket. Aztán a régi tanárokra került a sor, majd megint visszatértek a szegény Király Ferire. Végre is belátták, hogy nincsen egymásnak mit mondaniok. Az öreg Lovassy Mihály, ha egy sereg dahomey-i között ül, nem érezhette volna magát idegenebbül, mint régi czimborái között. Pedig ő volt az, a kivel a társaság a legtöbbet foglalkozott.
Ezt észrevehette a polgármester felköszöntőjéből is. A hivatalos áldomás után mindjárt az ő befolyásos személyére került a sor. A polgármester, a ki még jelentékeny szerepet óhajtott játszani a közéletben, nem türtőztethette figyelmességét a miniszterek barátja iránt.
Falusiasan kezdte. Megemlékezett köszöntőjében mindnyájunk dicsőségéről, a korán elhunyt koszorús költőről, s kis árvájáról, a kire az egész ország megindultan tekint, s miután kellőképpen elgyászolta a csapást, mely az egész nemzetet érte, rátért a dicső név ama viselőjére, a kitől a koszorús költő a lángelmét, a kis árva pedig angyali szívét örökölte. De a felköszöntőben benne volt minden, a mi ragyog, a mi zeng, és a mi virágzik; a beszéd hatott s a jég meg volt törve.
Csak Lovassyt hagyta a szónoklat hidegen. Sokkal többe került neki a fia dicsősége, semhogy még érzéke maradt volna a virágos szólamok iránt. Aztán meg mit emlegeti ez a vén kapaszkodó az ő édes, drága kis unokáját?!
Nagyon rosszul érezte magát, hogy a kis lány kezét nem tarthatta a magáéban. Úgy hozzászokott, hogy egész nap mellette legyen! S úgy féltette!
Alig várta már, hogy átmehessen hozzá. De előbb még micsoda robot! A felköszöntőt meg kellett köszönnie, egy pár szót is kellett váltania ezekkel az emberekkel, a kiket nem látott negyven év óta. Vidor Gazsit kivéve, a ki felhasználta az alkalmat, hogy távol ült hervadó arczú unokáitól, s boldogan bóbiskolt, mindnyájan körülfogták. Meg kellett hallgatnia halk, bizalmas közléseiket. Az egyik ajánló-levelet szeretett volna valamelyik miniszterhez, a másiknak a fia valami csúnya dologba keveredett, a harmadikat már árverezi a bank.
– Istenem, milyen szegény ördögök ezek az én iskolatársaim!
S hogy irigyelték a szegény ördögök, őt, a gazdagot, a fényes nevűt, a befolyásost! Megbánta, hogy eljött.
IV.
Végre megszabadult.
… Odaát, a kisebbik teremben, már rég megebédeltek. Vidovich Klára kisasszony az udvari ablak mellett, egy karosszékben ült, s el volt temetkezve angol regényébe. Már ott tartott, a hol Sir Macdonald fagyos nyugalmával, s a vívásban, evezésben, galamblövésben, súlydobásban és labdázásban való remekléseivel lenyűgözi a kevély Miss Florentinet, hogy aztán megvallja neki titkolt szerelmét… következéskép nem hallott s nem látott.
Zsorzsin ezalatt a terem egyik sarkában ült, vele egykorú és nagyobbacska apró falusiak között. Egyedül ő beszélt, a többiek hallgatták:
– … Tudják maguk, a hol mi lakunk, ott van az Aranyország. Mikor én este lefekszem, csak annyit mondok, hogy: »Gyertek, gyertek, kis alattvalóim«, és fent megnyilik a mennyezet, rózsaszinü köd száll le, aztán mintha hó hullana onnan felülről. De az nem hó, hanem apró tündérkék, a kik mind, mind fehérbe vannak öltözve, és szárnyuk van, mint a madaraknak. Ezek a tündérkék leszállnak érettem felülről, feltesznek egy kis fehér kocsira, a kis kocsiba négy hattyú van befogva, aztán gyí, elhajtatnak velem az Aranyországba, mert én vagyok az ő királynőjük. Ott aztán játszanak velem; azt játszanak, a mit én akarok, és nekem olyan szép játékaim vannak odafenn, a milyet maguk nem láttak soha…
Az arczocskája égett, s nefelejcs-szeme ragyogott. A kisebb gyerekek szájtátva hallgatták, a nagyobbak irigységgel, kétséggel és egy kis félelemmel. A sánta Jánoska, mankóin előre hajolva, csodálattal nézte ezt a csodás tüneményt, a kiről eddig még nem beszéltek mesés könyvei… Egész árva, magára hagyott lelke bent ült kidülledt, nagy fekete szemében.
– … Tudják, van nekem ott egy kis kertem, de nem olyan virágok vannak benne, mint falun, hanem olyan virágok, hogy mindegyikben egy iczi-piczi kis csillag világit. És ha én azt mondom a törpéimnek: »Törpéim, édes jó törpéim, szedjetek nekem virágot!« – akkor az én fehér szakállú, fehér ruhájú, engedelmes, jó kis törpéim szaladnak, szaladnak, némelyik úgy szalad, hogy a kis fehér süvegét is elejti, de a pirinyó tündérkék még gyorsabbak, mert a tündérkék csak szállnak, szállnak, s abban a szempillantásban…
– Zsorzsin!
Zsorzsin felugrott s odafutott a nagyapjához.
– Nagyapa, édes kis nagypapám, ne haragudjál!
Nem, nem haragudott. Megsimogatta az arczocskáját, megcsókolta s aztán fölvitte a lakásukba. De mikor egyedül maradtak, leültette a térdére, és így szólt hozzá:
– Mit igértél nekem?
Zsorzsin nem felelt.
– Vagy igaz az, a mit beszéltél?
Zsorzsin hallgatott.
– Az én kis Zsorzsinom! – szólt nagyapja halk szörnyűködéssel.
De ez már sok volt. Zsorzsin zokogva borult nagyapja keblére.
– Nagypapa, kedves nagypapa! Ne haragudjál! Nem leszek többet rossz! Csak azt fogom elmondani, a mit szabad!
Másnap reggel az öreg urak Te Deum-ra gyülekeztek össze a nagy templomban, hogy övéikkel egyetemben hálát adjanak az egek urának a végtelen kegyelemért, melylyel életben tartotta majdnem mindnyájukat, s tizenkettő közül tizenegynek megérnie engedte ezt a szép napot.
A hálaadó isteni tiszteletet egy kis baleset zavarta meg. A Sursum corda-nál Zsorzsin elájult, a mi az első perczben nagy ijedtséget okozott. De Lovassy megnyugtatta a körülötte rémüldöző asszonyokat:
– Nincs baj. Mindjárt magához fog térni.
S az esetnek csakugyan nem lett súlyosabb következése. A kis lány délután már annyira jobban volt, hogy vasútra ülhettek vele.
Babarczyék, a kik ugyanakkor utaztak el, csak a pályaházban búcsúztak el Lovassytól.
– Milyen szép nap volt! – szólt Babarczy, még egyszer megszorongatva a bíró kezét. – De örökre sajnálni fogom, hogy ezt a szép napot a szegény Király Feri nem érhette meg.
A szegény Király Feri pedig békén feküdt a kerepesi temetőben, és egy cseppet se törődött vele, hogy Babarczy sajnálkozik rajta.