I.
Orgonanyíláskor, egy édes áprilisi este, a kis Pallayné búcsút vett ettől a rossz világtól, s minden nagyobb lárma nélkül szépen lecsukta a szemét, azt a híres nefelejcsszemet. Közel a villához, egy kávéházban, valami malacz-banda Rip van Winklet nyomorgatta; a kocsik szemtelenül dübörögtek az ablak alatt; a hold bepislantott az erkély-ajtón s aztán nyugodtan sétált tovább az égen; egy szobaleány elszaladt a klubba Pallay urért; és a világ tovább forgott.
Mikor az ember egy gyönyörűen fésült rendező karján, először lép be a vigadó nagy termébe, s ott nem lát mást, csak százezer kis csillagot: bizonyára másként képzeli el egy bálkirálynő halálát. De meg volt irva, hogy a kis Pallaynénak, a mint az életében nem sikerült semmi, ne sikerüljön a halála sem.
A temetést elmosta az eső, s a közrészvétet kissé megtompitotta az Operaház uj vendége, egy amerikai énekesnő, a ki Dinorahban hihetetlen gyémántokat rakott magára. Ezek a gyémántok biborszinü tüzükkel lefoglaltak minden érdeklődést, s a kis Pallayné, a kit már három év óta meglehetősen elfelejtett a világ, nem kaphatott a közfigyelemből némi kárpótlást, most, utóljára sem. Az ő halála már régen befejezett ügy volt; s találkoztak, a kik azt kérdezték: »Hát csak most halt meg szegény?!«
Az arczképei lassankint eltünedeztek a kirakatokból s a régi barátnők egyre szórványosabban tárgyalták a szomoru esetet: »Mit szólsz a szegény Klárihoz? A fűző ölte meg; az a bizonyos, mesés, botrányos, képtelen fűző!« Pallay úr egy darabig gyászához méltó komolysággal osztogatta a whist-kártyákat, s illőképpen borongó arczczal hallgatott, ha lányos történeteket meséltek körülötte, de később ő is engedett a szigorúságából. Sőt, amiképpen vihar után az ég, derültebbnek látszott mint azelőtt. Hiába, egy tüdővészes asszony soha se tréfa dolog. S koronkint voltak hangulatai, melyek ismerőseit a műegyetemen töltött éveire emlékeztették.
Helén, az első komorna, birta ki legtovább a gyászszal járó fáradalmakat. Egy hétig tüntető makacssággal járt ki a temetőbe. A másik héten azonban férjhez ment egy derék mészárosmesterhez, a kit a Pallay úr végső utalványa teljesen meghóditott. A lakzi után Helén is jónak látta beszüntetni a temetőt. És a hullámok szépen összecsaptak a kis Pallayné emléke felett.
Azaz, hogy még sem egészen.
Legalább lelkiismeretes életrajz-írók hozzá tennék a kis Pallayné történetéhez, hogy Török Ernő egy fél esztendeig száraznak és ízetlennek talált minden szivart a világon, s untalan korholta a legényét, a mi azelőtt nem volt szokása. Sőt azt is, hogy a nevezett úr néha, hajnal felé, kénytelen volt meggyújtani a lámpáját, csak azért, hogy ne lásson a sötétben folyton egy nefelejcs-szempárt, mely ha mosolygott, akkor is mintha könnyezett volna, ha pedig könnyezett, akkor is mintha titokban kissé mosolygott volna a részvevő baráton.
II.
Hogy mi köze volt Török Ernőnek a kis Pallaynéhoz? Egy kicsit a szeretője volt neki szegényke. De, istenem, olyan kevéssé!
Ugy három esztendős lehetett ez a meglehetősen légies összeköttetés. (Mert viszonynak nem volt nevezhető; legfeljebb viszonyocskának.) Abban az időben keletkezett, mikor egyszer véletlenül találkoztak Meránban.
Egy este az Ernő látogatása valamivel hosszabbra nyúlt, mint rendesen. Ott ültek a Hôtel de France első emeleti nagy szobájában, az erkélyajtó mellett. Az est meleg volt, s a jerikói loncz, mely kívül szerelmesen tapadt a falhoz, bekandikált a szobába, mint egy, rostélyának magasáról csúfolódó kis majom. Versekről beszélgettek. Az enyhe levegő, mint husvétkor a pápa a loggiáknál, csak bocsánatot hirdetett, a kis Pallaynét előtte való nap nagyon elkínozta a fejfájás, aztán Meránban akkor tavasz volt, szóval, nincs mit mondanom tovább. Mindez úgy esett meg, mint az álom. Azt mondják, előfordul ilyesmi a legjobb családokban is.
Hölgyek, a kik kedvelik az érzelmes jeleneteket, az ilyen alkalmakat nem szokták csak úgy, hiába, elszalasztani. De a kis Pallaynénak meg éppen egész tavai voltak a könnyekből. Valóságos síró masina volt ez a szegény kis Pallayné. És világos, hogy nem engedhette el Ernőnek a hasonló helyzetekben szokásos nyilatkozatot:
– Miért akarta ezt, mikor…?!
A többit már csak a tekintete mondta hozzá, de a tekintete elég nyiltan beszélt. Ezt lehetett kiolvasni belőle:
– Miért akarta ezt, mikor tudja, hogy mást szeretek?!
Ernő magában azt mondta rá, hogy: »Hogy miért?… Ezt ugyan kitalálhatná!« – és másnap sokat pödörgette a bajuszát. Ismerte ő már az efféle asszonyi beszédet. Tudta, hogy vannak asszonyok, a kik zárdanövendékek módjára pironkodva mennek keresztül mindenen, de azért keresztül mennek: gázlón, sekélyen s vizeséseken.
Azonban, hogy igazságosak maradjunk hozzá, el kell ismernünk, hogy nem volt sokáig nagyra a hóditásával. Néha később is megtévedett ugyan, s voltak órái, mikor a kis Pallayné odaadásával azokra az elragadó bibliai asszonyokra emlékeztette, a kik, mint Ruth és Rebeka, szolgálóik is tudtak lenni uraiknak és parancsolóiknak: de csak ritkán áltatta magát. A sok sírásban a szegény Klárinak néha-néha szétbomlott a haja, de a kis bibliai teremtés, mihelyt megfésülködött, ismét csak visszaváltozott síró babává. S egyszer, mikor Ernő elég ügyetlen volt észre nem venni, hogy a baba egy cseppet sincs bibliai hangulatában, a kis Pallayné fel is lázadt a sorsfordulat ellen:
– Nem, nem, ez gyalázatos. Ez nem méltó hozzám, de nem méltó önhöz sem.
A leggonoszabb az volt, hogy magában egy kissé igazat adott neki. De semmi se köt le jobban, mint a fél-győzelem, a mely voltaképpen mindig fél-kudarcz.
És mert keresett, talált is egy kitünő okot arra, hogy ne álljon tovább. Elhatározta, hogy visszavonulni, megrongyolt méltóságérzettel, éppen oly nevetséges volna, mint a milyen színarany ostobaság. De bizakodott is egy kissé. Azt remélte, hogy a síró baba majd csak bele fog törődni asszonyi sorsába, asszonyiságból.
A jó szándék nem is hiányzott szegényből. Ilyenformán igyekezhetett az elrablott szabin nő, hogy római nővé változzék át. Ernő már-már azt hitte, hogy a győzelme meg van foltozva szépen. De utóbb kiderült, hogy ez az igyekezet tisztára lovagiasság volt. A síró baba mintha csak gavalléros kötelességet teljesitett volna, mikor sorsát átengedte amannak a másiknak. Jónevelés dolgának tarthatta az egészet. Talán úgy gondolkozott, hogy a ki á-t mondott, annak tisztességből b-t is kell mondania. Ernő dühöngött, de azért nem tudta rászánni magát, hogy végre is szakítson.
Ezenközben pedig nagyon megszokta és nagyon megszerette a kis síró babát. Jó kis lány volt az minden regényességével, minden ábrándosságával, minden csacsiságával egyetemben. És ha szabadjára hagyták, a jobb óráiban nagyon kedves is tudott lenni. Ernő leszámolt az esettel, és néha úgy nézett furcsa kis szeretőjére, mintha most látná először.
Lassankint valami evangéliumi hangulat érte utól. Mi haszna tartja szegénykét a karjában, mikor az a rejtelmes kis lélek olyan messzeségben van tőle s oly örökkön megismerhetetlen előtte, mint maga a Sirius?! Hiúságának a sebe hamarább behegedt, mint képzelte volna, s egy nap, az nap, mikor a síró baba először volt nagyon rosszul, azon lepte meg magát, hogy önzése elcsitult, s hogy a mit a szegény teremtés iránt érez, az inkább mélységes szeretet, mint akármi más.
S a mint fáradtan hagyta abba ennek az elérhetetlen, meghódithatatlan érzésnek az üldözését, az a rejtelmes valami mintha közeledett volna hozzá, a hogy egy neki bátorodott őz közeledik a vadászhoz, a ki már megunta a lest s leheveredett a fűbe. A nagyon érzékeny és szemérmes lélek kezdett megnyiladozni előtte. De ez a siker már örömtelen volt. Mert csak azok a könnyek érdekelnek igazán, melyeket értünk ontottak.
Aztán jött a nagy betegség, és utóbb le kellett mondani egészen.
Ernőben ekkor már a bukott Don Juan valóságos dajkává változott át. Ha koronkint ki akart tárulni a karja, csak azért volt, mert szerette volna az ölében hurczolni ezt a szegény, elhagyatott, összeesett teremtést, mint egy kis babát, a kinek a fájdalmai, a bajai, az apró örömei nem a mi fájdalmaink, bajaink és örömeink, s a kit mégis jobban szeretünk, mint összes lelki rokonságunkat. Tudta, hogy a betege menthetetlen, s nem volt egyéb gondolata, mint hogy, a mig lehet, apró örömöket szerezhessen neki. És végezte, a hogy a régi világban kezdették: a troubadourok figyelmességével.
Szerelmük egyre hasonlatosabbá vált a tripoliszi szőnyeg-alakok, a haláluk után érzelgő Jaufre Rudel és Melisande árnyék-szerelméhez. De a síró baba épp ilyennek kivánta az ő spanyolját. Kissé meg is hatotta ez a minden önzéséből kivetkező hűség, s egyszer, egy nagyon kegyes órájában, meg akarta jutalmazni betegápolóvá alázkodó lovagját. Kiválasztott egyet a fehér rózsáiból, s egy királynő mozdulatával, a kinek az ujjai érintése nyomán ereklyék támadnak, ajándékozta meg utolsó udvarlóját:
– Ezt a rózsát magának adom.
Azután mindennap megkapta fehér rózsáját a betegápoló. Azután egyszer megkérdezte tőle: »Hallja, mit csinál maga az én virágaimmal?« (Azt felelte, hogy a rózsák Musset-versek mellett hervadnak el, s magában azt gondolta, hogy már nem fog annyi rózsát kapni, mint a hány rózsátlan Musset-verse van.) Azután ez így volt egy kis darabig. Azután nincs tovább.
III.
Fodros tükörén a haboknak
Kikötve van egy piczi csolnak…
Ez az operette-dalocska únos-untalan ott zümmögött a Török Ernő fejében, mint egy bánatos légy, mely valami sötét kamarába tévedt. Hallotta éjszaka, a szobája csöndjében, hallotta az utczán, a százféle lárma közt, hallotta olyan tisztán, mint akkor, mikor ott ült a haldokló mellett, s a nyitott ablakon becsapott a szobába a kávéházi zaj.
– Milyen furcsa állat az ember! – dühöngött, mikor észrevette ezt a boszantó kiséretet. – Szépen elbúcsúzik a nagy dolgoktól; leszámol velök nyugodtan, mintha álom lett volna minden. A kicsiny dolgok pedig belénk csimpajkodnak, s viszszük őket magunkkal, mint a porszemet a ruhánkon.
Ez a dallam élt benne a legélénkebben a három esztendős szerelmi regényből. A többi apró emlékeit sietett eltemetni a »nagy dolgokkal«. A virágok, az arczképek, a négy-öt sornyi szarkalábak, a selyem- és csipkerongyok, melyeknek történetük volt, be voltak zárva diófa-sirboltjukba. A »nagy dolgok« sem nagyon sokáig kisértették. Még egy darabig hallotta egy-egy szavát, a kaczagását; s néha egész elevenen látta maga előtt. Mosolygónak, sugárzónak látta, a milyen akkor volt, a mikor még a báltermeket járta; soha se betegen, soha se könnyei közt. De egyre ritkábban látta. Mert bizony nyomorult dolog az emberi emlékezet. Hanem ez a dal elég volt rá, hogy rosszkedvűvé tegye egy egész kiállhatatlan, hosszú nyáron át.
Egy este, a mint a verandáján ülve, Anyégint lapozgatta, nem tudni hányadikszor, ismét megcsendült a fülében az elkoptatott, elcsépelt dallam. És – ki tudná, hogyan? – egyszerre eszébe jutott, a mire nem gondolt réges-régen:
– A levél!
Szinte ijedten ugrott fel a székéről.
Igazság, a levél! De hogy is felejtkezhetett meg róla ilyen sokáig?!
Az igaz, hogy soha se vette komolyan ezt a levelet. De most már, most már kezdte érthetetlennek találni, hogy akkoriban nem vette komolyan.
Bizonyára csacsiság volt ez az egész levélhistória. Egy szegény, beteg, érzelgős asszonykának az izléstelensége. Azóta se volt szó róla többet; meglehet, ő maga se irta volna meg még egyszer. És mégis…
Annyi bizonyos, hogy egyszer megfogadta valakinek, hogy el fog küldeni helyette egy levelet, meghatározott időben. Ez az idő azóta elérkezett, s a levél még most is nála van, elzárva a legkomolyabb irásai között.
Már vagy két éve lehetett, hogy ott van. Attól az időtől fogva, mikor a síró baba először lett ijesztően rosszul.
Akkor azt hitte szegényke, hogy ez az Ultima Thule. Később rá se gondolt a halálra. Mindig azt képzelte, hogy javulóban van, s még utóljára is készült arra a bizonyos jövő farsangra, a mely sehogy sem akart elkövetkezni. Hanem abban az időben nagyon meg volt rémülve.
És egyszer igy szólt Török Ernőhöz:
– Ha élne az édes anyám, vagy ha volna egy testvérbátyám, nem merném magát kérni arra, a mit akarok. De nekem senkim sincsen magán kívül. Megteszi, a mit kérek?
– Természetesen.
– Akármi lesz az?
– Akármi.
– Jó. Visszaadom a szavát, ha sérti, a mit kérek. Arra akarom kérni, hogy küldjön el egy levelet valakinek, ha majd meghaltam. Nem akarom, hogy itt találják meg a párnám alatt.
– Hátha én halok meg előbb? Én vagyok az öregebb.
– Semmi kibúvó. Én tudom, hogy nagyon rosszul vagyok.
Egy darabig azon vitatkoztak, hogy mennyire van rosszul. De a kis Pallayné véget vetett ennek a vitának.
– Annál jobb, ha magának van igaza. Maga elteheti ezt a levelet olyan helyre, a hol, mig él, senki se férhet hozzá. Elviszi ebben a szekrénykében, az egyik kulcscsal. A másik kulcs nálam marad. Ha egészen egészséges leszek, visszakérem a levelemet. Ha maga hal meg előbb, elmegyek a levelemért. De ha én halok meg előbb, akkor megteszi, a mire kértem. Ha nem teszi meg, azt hiszem, hogy megsértettem a kérésemmel. Nos, megteszi?
– Megteszem.
Ki ellenkeznék beteg gyermekekkel? S a beteg gyermek néha hálás is tud lenni.
– Mondja, Ernő, hisz maga a telepathiában?
– Hiszek benne, ha maga úgy akarja.
– Hát hinni fog benne, majd aztán. Mert meglássa, én ezt nagyon, de nagyon szépen meg fogom köszönni akkor. Én hiszek a telepathiában.
IV.
Kinyitotta a szekrénykét. Csakugyan annak az úrnak a neve volt a levélen, a kire gondolt. Nem ismerte ezt az urat, csak hallott róla egyetmást. Annyit azonban tudott felőle, hogy már esztendők óta valahol a pusztáján él és gazdálkodik.
Egy kissé el volt érzékenyedve, a hogy megpillantotta az ismerős irást. Az ő kis szarkalábjai! És nem nagyon zavarta meg, hogy ezek a kedves szarkalábak most azt fogják mondani annak a másiknak, hogy: »Mindig csak téged szerettelek, a sírban is szeretlek« – vagy más hasonló ostobaságot.
Egy perczig sem kételkedett benne, hogy el fogja küldeni a levelet. De csupa olyan dolog járt az eszében, a mely azt suttogta, hogy a kötelesség nem olyan világos. Végre is, micsoda gyerekség! Aztán ez a neki osztott szerep! Szerelmi levélhordója legyen annak, a kit szeretett! A közvetitő közte és a közt a másik közt! A férj, az özvegy háta mögött, a kivel kezet szokott fogni! És ilyen komédiázás a halál után! Persze, hogy elvállalta a megbízást, de nem azért, mintha komolyan vette volna a dolgot, hanem azért, hogy megnyugtassa szegénykét.
És vajjon ő megirta volna-e ezt a levelet a halála előtti napon? Az alatt a két év alatt sok megváltozott. Beszélni nem beszélt róla azóta; ki tudja, talán meg is felejtkezett a leveléről? Az asszonyi szív nem ismer lehetetlenséget.
Mindegy. Persze, hogy el fogja küldeni a levelet. S egy hétig mindennap mondta magában:
– Persze, hogy el fogom küldeni a levelet.
A nyolczadik nap aztán véletlenül megpillantotta az ujságban annak az úrnak a nevét. Azt olvasta róla, hogy kellemetlenségei vannak a biróságnál. Olyan szerencsétlenül találta megfegyelmezni az egyik béresét, a ki a búzáját lopta, hogy a jámbor elköltözött apáihoz, ama bizonyos mezőkre, a melyek alkalmasint búzaföldekben is dúsabbak, mint az idevalók.
– Ugy látszik, az én levelem nem sürgős – jegyezte meg magában Török Ernő. – Alighanem jobban érdekli most a béres esete, mint az én levelem.
S halogatta a dolgot még egy pár napig. De aztán véleményt változtatott:
– Nem, nem szabad késnem. A halál mindnyájunkkal szabad. Hátha addig, a mig habozom, őt üti agyon egy másik bérese?!
Elküldte a levelet s egy nagy kő esett le a szivéről.
V.
Még aznap vasútra ült. Ment haza, a falujába, a hol már nem volt régen. S este, tiz óra felé, a maga kis tornáczán szítta el a szivarját, közel a réthez, a hol gyerekkorában szaladgált, nem álmodva, micsoda nyomorúságok vannak ezen a szép, holdfényes világon.
Ragyogó júliusi est volt. A tisztes, öreg eperfákon egy levél se rezdült, s a levegőben megvolt az a ritka, édes mozdulatlanság, mely az emberrel megszeretteti a békés Halált. Köröskörül mélységes csend; egy alvó falu csendje. Török Ernő nem emlékezett rá, mikor érezte magát olyan jól, mint ezen a nyugalmas, kezdődő éjjelen. Nem gondolt semmire; csak nézte árnyékfátyola alatt a templomtornyot, mely ott borongott szemben az udvarával, az ismerős tornyot, mely azóta úgy megkisebbedett.
És az álom, mely régen kerülte, szeliden végig simitott a szempilláin. Ugy tetszett neki, hogy ha még sokáig kinn marad, el fog aludni ott, az ültőhelyében.
Egyszerre felriadt a tompultságából. Az egyik templom-ablak fekete mélyedéséből felröppent valami, egy darabig keringett a levegőben, aztán beszállt az udvarába.
Éppen oda szállt a lába elé. Egy fehér galamb volt, mely valami fehér virágot tartott a csőrében. Aligha látta előbb az árnyékban ülő embert, mert mintha nagyon megrémült volna, irányt változtatott; ott hagyta a virágját s fölrepült a magasba.
Ernő lehajolt a virágért s megdobbant a szive. Egy fehér rózsát hozott neki a fehér galamb. Az árnyékban ülő ember arra gondolt, hogy talán csakugyan vannak rejtelmes erők, a melyek éppen úgy hatnak ránk, mint a hang vagy a fény, de a melyeket mégsem a levegő közvetit.