I.
– Mester – szólt a marchese s egymás után bontogatta fel a leveleket – Ő Szentsége áldását küldi önnek, mint szent egyházunk hű fiának, kinek áhitattal teljes Requiemjében mindig öröme volt. Ő felsége a király, sajátkezü sorokkal tiszteli meg önt s a Salvator-rend nagykeresztjéhez jó kivánatait csatolja. Koronás asszonyunk barátságosan kéri, fogadja szivesen fehér rózsáit. Rovere gróf a lángelmét megillető hódolattal üdvözli önt a mai nagy napon, s a szent kollégium…
Elhallgatott, mert mély lélekzet hangja csapta meg a fülét. Az aggastyán aludt.
Összetöpörödött, nyomorult kis teste egészen elsüppedt a virágos bársony karos-székben, mely széles volt, mint egy czifra sírbolt. Álla mellén pihent, s alsó ajka bután pittyedt előre. Szempillái le voltak csukódva s pergamenszerü arczáról eltünt az utolsó, bágyadt életszin is. Mintha meghalt volna.
A marchese vállat vont, s egy pillantást vetvén Girolamora, hátra dőlt a széke párnájára. Aztán tisztelettel várakozott. Girolamo nem moczczant. Ugy állt az ajtónál, mint egy szobor; készen most is, mint mindig, hogy ha kell, azonnal ravatalra tegye az urát.
Az óra tizenkettőt berregett; a vén ember felriadt.
– Miért hallgattál el? Folytasd.
A marchese engedelmeskedett.
– Cornaro herczeg Róma hódolatát tolmácsolja. Mastai gróf Firenze-ét. Bonafede grófné boldog, hogy a mai napot megérhette.
Az utolsó név szeget ütött az aggastyán fejébe.
– Bonafede? Bonafede?! Nem emlékszem.
A marchese kaczkiás szőke bajusza alól egy légies mosoly lebbent el. A grófné és a mester viszonyáról megemlékezett minden jóravaló zenetörténelem. Bonafede grófné volt a mester Steinné asszonya.
Ugy tett, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést, s türelmesen nézegette tovább a leveleket.
– Brunelleschi, a kiadó, és Maurocordato, a San Felice igazgatója, mentegetőznek. Azt vallják, teljesen ártatlanok benne, hogy az a bizonyos ujság a vakmerő csinyt elkövethette. Az igazgató a legnagyobb óvatossággal járt el. A partiturát csak ketten kapták kézhez: a Corticelli és Lagrange. A többiek az utolsó próbákig nem ismertek a darabból többet, mint a tulajdon szerepüket.
– Lagrange? Ki az a Lagrange?
– Az ön tenorja, mester. Lagrange énekli Ninust. A Corticelli pedig…
– Tudom. Ő a királyné. Hogy is hivják? A nevét elfelejtettem.
– Semiramis, mester.
– Igen, hisz mondtam. Miért nem folytatod?
– Ez a levél azé a bizonyos ujságé. A szerkesztő arra kéri önt, hogy álljon el a keresettől, s kifejezéséül, hogy a közlés ellenére is tiszteletben tartja az ön jogait, ötezer lirát ajánl fel Milánó szegényeinek.
– Ez szép tőle, nem igaz? Mit szólsz hozzá?
– Semmit – felelt a marchese dühösen. – Be fogom pörölni a gazembert.
– Nem értelek, keresztfiam.
– Végre is, mester, nem engedhetem, hogy önt megrabolják… Mi az?
Kivülről félénk motoszkálás hallatszott, s az ajtó egyik szárnya egy arasznyira elvált a másiktól. Girolamo kinézett, néhány halk szót váltott valakivel, s aztán jelentőséggel hunyorgott a marchese felé.
– Mester – tolmácsolta emez az alázatos jelentést – a nagy teremben Milánó küldöttsége várja önt. A polgármester meg a többiek…
– Neked kell elfogadnod őket, rosszul érzem magam. Tudod, hogy nem szabad sokat beszélnem.
– Meg fogják hívni önt egy lakomára, mely mindjárt a première után lesz. Ezzel a lakomával maga a város tiszteli meg önt. Mit feleljek nekik?
– Mondd meg nekik, hogy én törődött, öreg ember vagyok, s hogy az előadás után rögtön le fogok feküdni. Micsoda bolond gondolat is volt, hogy én majd velök éjszakázom. Azt akarják, hogy megrontsam a gyomromat, s bele haljak a lakomájukba?! De hát várjanak egy kicsit! Vagy Del Puente már egy-két hónapot sem tud várni?!…
Arcza szederjes szinre vált a haragtól, s a lélekzete elakadt minden második szavánál. Egy köhögés-roham megmentette a marcheset a továbbiaktól.
Lement a nagyterembe, elmondta az alkalmi szónoklatát, szétosztotta hálakészletét a küldöttség tagjai közt s szépen visszasétált a börtönébe. Micsoda rabság! De négy millió örökség mindig megérdemli, hogy az ember egy kicsit fáradozzék is érte.
Mire visszatért, az aggastyán már ismét mélyen aludt. Nyöszörgött. Talán azt álmodta, hogy a lakomán van, s etetik erőszakkal.
A marchese zsebre dugta a kezét, az ablakhoz állott s egy kalitkában gubbasztó madár sóvárgásával nézett a napfényes utczára. Odakünn, a palota egyik oldalkapuja előtt, éppen akkor állott meg egy roppant virágszállitó kocsi.
– Ahá! A Laetitia herczegnő rózsái.
Nem állhatta meg, hogy a rózsákról a múmiára ne pillantson. A múmia ebben a pillanatban nem nyujtott valami szép látványt. Árvalányhajszinü, ritkás szakállán egy orvosság-csepp disztelenkedett, s az inge fekete volt a burnót-portól. Az ember önkéntelenül arra gondolt, hogy ebből a nagy fényűzéssel bútorozott, díszes és ragyogóan tiszta szobából ezt a kis szenynyességet egyszer már ki kellene söpörni.
A marchese összenézett Girolamoval s oda szólt neki:
– Ocsmány dolog megöregedni, mi?
II.
Este nyolczkor begyömöszölték az öreget az ünnepi hintóba, végig hajtattak vele a fellobogózott Corsón, hogy az egész város kiéljenezhesse magát, s tiz percz mulva ott voltak a kivilágitott San Felice előtt.
Maurocordato ünnepi beszéddel fogadta a nagy zeneköltőt. A mester megadással hallgatta végig a lángelméjét dicsőitő szép szólamokat, motyogott egy pár szót, s átengedte magát két vastag hölgynek, a kiket nem ismert, s a kik bedugták a páholyába. Mikor az ismeretes kis ősz fej megjelent a páholy fenekén, az egész közönség felállt s falrengető evvivában tört ki. Mindenki tapsolt, tombolt, éljenzett; a mester alig győzte a hajlongást. Végre lecsillapult a jerikói lárma; a mester helyet foglalt a polgármester és a marchese között, a karmester botja megrándult, s az előadás megkezdődött.
Az első hangok elvesztek. A közönség élvezni akarta a ritka látványosságot, s minden szinházi üveg a szomorú kis fejet kereste, mely egyedül sáppadozott a vakitó fehér vállak és gyémántok pompájában. Az öreg erre az alkalomra meg volt mosdatva, s a hölgyek úgy találták, hogy Itália büszkesége nagyon szép aggastyán.
Itália büszkesége vagy negyven év óta megért már egy egész sereg szinházi diadalt, de ő sem ért meg nagyobbat és lármásabbat, mint ezé a Semiramisé volt. A tüntetésnek, a tetszés-zajnak nem volt se vége, se hossza; Corticellit és a franczia tenort egész orkán hívta minden jelenet után.
A második felvonás végén nem lehetett többé kétség, hogy a siker óriási; és Lippi, a félelmetes Lippi, a foyerban úgy beszélt, mintha kéjgáztól csipett volna be. Szerinte a mester felülmulta önmagát; felülmulta Aidát, Othellot, és mindent, a mit csak felül lehet mulni. Csak egy nézet volt az egész szinházban: az, hogy a mi nagyszerüt a mai zenei tudás és a melódiában való gazdagság karöltve alkothatnak, az mind benne van ebben a Semiramisban. S a lelkesedésnek nem volt határa többé. A harmadik felvonás után Laetitia herczegnő átment a mester páholyába s megcsókolta az ősz ember kezét; a közönség ujjongott és tombolt.
– Ki volt ez a szép fiatal hölgy? – kérdezte a mester a polgármestertől, mikor a herczegnő kiment a páholyból.
Egész este ez volt az egyetlen megnyilatkozása. Különben szótlanul állta az ünneplést, s néha szinte ijedten nézte a mámoros tömeget, mint egy megrémült szent madár, melyet a bálványimádók körültánczolnak. Már az első felvonás után kimeritette a temérdek ráparancsolt hajlongás. A pellengéren állók kifejezéstelen arczával nézte a rászegezett messzelátókat, majd bambán, üres szemmel nézett a szinpadra, mint a kinek fogalma sincs róla, mi történik előtte.
Csak egyszer látszott rajta némi élet: a harmadik felvonásban, Ninus és Semiramis nagy kettőse alatt. Ekkor mintha érdekelte volna egy kissé a zene; a szeme pislogott s a keze reszketett. Aztán ismét visszasülyedt érzéketlenségébe.
Lippinek feltünt ez a csodálatos viselet, s nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze a marchesetől, a ki öt percznyi pihenésre a foyerba menekült:
– Mi baja a mesternek? Mintha beteg volna.
A marchese vállat vont.
– Mi baja? Álmos! Mindig álmos.
III.
A marchese tévedett. Mikor haza értek, az aggastyán, méltó bámulatára, arra kérte, hogy maradjon vele.
– Ne menj ma a klubba. Igyál velem egy csésze teát. Még nem akarok lefeküdni.
Lám, lám! A kadávert életre galvanizálta a diadalmas est. Tehát mégis van valami, a mi nem sorvadt el benne tökéletesen; s ki hitte volna: a hiúság!
Elég szomorú tea volt, annyi bizonyos. Az öreg a pohara fenekét nézegette. A marchese, titokban, minden öt perczben rápislantott az órájára.
Egyszerre, váratlanul, s mintha előbb gondolkozott volna valamin, megszólalt a kadáver:
– És te elhiszed, hogy tetszett nekik a darab?!…
– De mester, hisz az egész ház el volt ragadtatva!
S elmondta a bizonyságait. Az öreg végig hallgatta a fejtegetést, s aztán a fejét rázta:
– Bolonddá tesztek. Mindnyájan bolonddá tesztek. Még te is.
Majd kikivánkozott az erkélyre. Teli volt ez este különös szeszélyekkel.
Girolamo nem bízott a langyos tavaszi levegőben, s körülbástyázta az urát pokróczokkal. A marchese engedelmet kért, hogy elolvashassa az esti lapját. Visszahuzódtak; s az aggastyán magára maradt a nagy erkélyen.
A Piazza már teljesen el volt hagyatva, s az utczalámpásoknak csak a fele égett. Még ezek a pisla lángok is bántották, s behunyta a szemét.
De alig hogy behunyta, megjelentek előtte az elektrom tüzkígyói. Ujra maga előtt látta a villamos lángokból kirakott ragyogó félkört, a meztelen vállakkal s a neki szegezett messzelátókkal. Fülében a nagy kettős néhány akkordja zsongott; s egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha a fúvók harsogását hallaná.
Az arczokra és a szavakra nem emlékezett többé. Csak egy szép fiatal hölgyet látott, a ki a kezét csókolta, s a kinek a nyakáról gyémántok szórták szerte a tűzsugarakat.
– Bolonddá tesznek – motyogta magában. – Mindnyájan bolonddá tesznek. Az egész nem ér egy hajitófát.
Aztán nem látott, nem hallott és nem gondolt semmit. Valami édes zsibbadtság szállotta meg, mely oly csillapitó, oly megnyugtató volt, a milyen lehet majd az a legutolsó. A Piazza házai himbálózni kezdtek körülötte és szempillái lezárultak.
Egyszerre vidám fütty-szó verte fel szenderéből. Egy elkésett mulató bandukolt végig a Piazzán, s léptei nagyokat koppantak a kövezeten. Jó kedve lehetett. mert czikk-czakkosan sétált, s nem feszélyezte magát. Az aggastyán felkapta a fejét s fülelni kezdett.
A kapatos úr a Szerelmes Gladiátort fütyölte, a Szerelmes Gladiátor elcsépelt bordalát:
Quintilla esküjét a szél
Elvitte messze, messze…
Valami mesterlegény lehetett, a ki nem igen állott a zenei műveltség magaslatán, s a ki egy kissé elmaradt a kortól.
A Szerelmes Gladiátor! Az első operája. A negyven év előtti Gladiátor, mely azóta kintornák és hangolatlan zongorák prédája! A Gladiátor, mely azóta otthon van minden csapszékben, s bejárta az egész világot.
A Gladiátor! Bizony több mint negyven éve annak!…
És látta magát szaladgálni igazgatótól igazgatóhoz, csikorgó hidegben nyári kabátban, melyre ildomos foltot varrt a Nanetta kis kövér keze.
És látta a kis Nanettát is. Egyszerre csak elébe mosolygott az a helyes kis arczocska. Látta kaczagó szemét, pittyes száját, gyönyörü fogait és az örök veres pántlikát a kalapkája mellett.
Különös! Az imént arra sem igen tudott visszaemlékezni, a mi két órával ezelőtt történt vele, és most mintha csak előtte állna a nagy pohárszék, a kakukkos óra, a fehér csipketakarós ágy, Cherubini egy ujságból kivágva, s a piaczi virág a festett cserepekben.
Mintha egyéb se hiányzott volna, csakhogy: »Tessék! Isten hozta, fiatal úr!« – belépjen a régi szobájába. És látta, a mint szemközt könyökölnek a kis görbe lábu asztalkájukon, vacsora után, a vasárnapi fél lirás bor mellett. Nanetta nevet és ő handabandázik. »Tudod, Nanetta, ha majd a Gladiátort előadják, veszünk egy nagy álló tükröt, egy virágasztalkát és porczellánt tizenkét személyre. Tudod-e, hogy akkor nagyon sok pénzünk lesz?! És soha ki nem fogyunk a pénzből, mert meglátod, ha a Gladiátor-t előadják, én híres ember leszek.« Nanetta kaczag és azt feleli: »Hagyj nekem békét a szamár gladiátoroddal!« Ő elkezd vitatkozni: »Ne bántsd a gladiátoromat.« És Nanetta: »Ó, ismerem már ezt a híres gladiátort!« Aztán nevetnek, mert mindig nevetnek…
A szegény kis Nanetta! Vajjon hová lett?! De hát hová lett a tavalyi hó?!…
A messzeségből még mindig hallatszik a füttyszó. A virágos kedvű úr most már a gladiátor dalára gyújtott rá, melyet a vándor tenoristák annyira elkoptattak:
Ha visszatérek a porondról,
Csókod lesz a pályabér…
A dal egyre távolabbról és távolabbról hangzik, végre elhal. És a Piazza ismét csöndes.
A marchese, elolvasván a tőzsde-tudósitást, fölkelt s megindult az erkély felé. Ugy találta: ideje, hogy az öreget kiszedjék a pokróczokból, s dunyhái közé tegyék.
De alig tett pár lépést, álmélkodva állt meg az erkély nyitott ajtajánál. Aztán oda intette magához Girolamot s igy suttogott hozzá:
– Nézd csak, nézd!
Az öreg halkan fütyörészett s a bárányfelhőket nézte, mialatt két nagy könnycsepp gördült végig az arczán.