Ők boldogok.
Shakespeare.
Másnap reggel Abafi Mikola Miklósnál volt. A két férfiú egyedül beszélgetett… Mikola Miklósnak örömtől lángolt arcza; Abafi csendes, vidám s nyájas volt, mint tőle, ki indulatit fékezné tudá és szoká, ki félig semmit sem tett, lehetett várni.
– Gizi! – mond Mikola Miklós, vidáman beszólva a szomszéd terembe, – Gizi! jó gyermek, jer ki egy szóra!
Gizella kilépett.
Mikola Miklós szivéhez szorítá őt. – Kedves jó angyalom! – szólt, – bár szívednek, a mit mondani akarok, szintannyi örömet okozna, mint nekem!
Gizella meglepetve emeli szemeit Mikolára.
– Gizi! – folytatá ez, megcsókolva homlokát vidáman, – én jó hírt mondok neked, melynek minden leány örűl!… Találd el, Gizi! – folytatá megcsipkedve arczát.
Valami kétes előérzet lobogta lángjával körül az érdekes hölgynek arczát. – Bátyám! – mond az ő kedves hangján, – mindig enyeleg: én nem tudok találni. – Gizella földre tekintett, ajkai körül csendes mosoly vonúlt el.
– Kérő van a háznál! – kiált fel kiömölve az öreg.
– Oh! – sóhajtott Gizella, fülhegyig fölpirúlva s újra elhalványodva.
– Te hallgatsz? – kérdé Mikola.
– Én nem megyek férjhez! – felelt Gizella komoly csendesen,
– Soha? – mond vígan Mikola, mint a ki tervének sikerén nem kétkedik.
– Kedves, jó Gizellám! – szólt Abafi. – Oly fontos, oly elhatározó kérésem van az én szeretetreméltó Gizellámhoz, hogy azt igen komolyan kivánom tenni. Tőlem – folytatá nagy szivességgel hangjában – tudja meg azt, nem mástól, s feleljen nyugodtan s meggondolva rá! Ha reméli, hogy velem boldog leend, ha szive szabad: én az enyémet kezemmel együtt ajánlom azzal az igérettel, hogy éltem legszebb s legkedvesebb kötelessége leend, ily szeretetreméltó hölgyet boldogitani.
Gizella ingadozott lábain. – Kegyed, Abafi; – mond meglepetve s alig hallhatólag, – Olivér! – tevé a leglágyabb, szinte dalhangon hozzá, – s mi szülheti e hirtelen elhatározást?
– Képedből látom, – mond Mikola kifakadva, – hogy te szereted Olivért. Gizim! kosarat ne adj, nem szabad adnod! Jer! – folytatá élénk vidámsággal, Abafihoz vezetvén őt, s az ifjúnak kezei közé adván, – ti egymáséi vagytok! hiszen, – erősíté kezeit dörzsölgetve, s gyönyörűséggel legeltetve szemeit a szép páron, az nem is lehet másként!… Jer, Margit! – szólítá meg az épen belépő Gyulafinét, – jó leányom, jer! végy részt örömünkben; Gizimnek férje van… Olivér!
[Illustration: – Jer! – folytatá élénk vidámsággal, Abafihoz vezetvén őt s az ifjúnak kezei közé adván, – ti egymáséi vagytok!]
Az öreg Mikola magán kivül volt örömében; s mindezt oly hirtelen, oly élénkséggel tevé, hogy a míg Gizella észrevette: az Abafi karjai közt volt. Minden álomnak tetszett neki! de az álom égi volt, s mint a ki fölébredni fél, simúlt némán az ifjú keblére.
Egy könnycsepp csillogott Margitnak szemében. Ő szótlan szorítá Gizellát szívéhez, a nemes lélek!
Egy kérdésünk lehet még; ha boldog volt-e e házasság?
Abafi Cristiernát szerette. Láttuk, hogy e szerelemben valami lovagi s regényes magasztaltság volt. Ő hölgyeért egészen e szellemben áldozta fel magát, boldogítá azt, kit éltének csillaga, Cristierna, vezete karjai közé, kit magáénak, kit leányának nevezett, kinek boldogsága őt megnyugtatá.
Abafi hitte, hogy Cristierna előtt szerelme nem titok; s mennyire volt e hiedelem valószinű, az előbbiekből világos. Az erényes, lelkes nő őt áttekintette végre, mert női gyöngéd tapintat előtt férfi-szerelem, bárminő rejtett, titok soká nem maradhat, s így czélzása volt az ifjú lelkének más irányt adni. Gizellát szerette, egynek a legérdekesb teremtések közül tartá; hogy Abafit szereti, tudta. Ismerte Cristierna Olivérnek regényes ragaszkodását szenvedélyéhez, s hitte, hogy azon szenvedelem, melylyel iránta viseltetik, más viszonyok közt talán szelidebb lobogású leend,… végre, hogy oly szerfelett érdekes lénynek közelében, mint Gizella, ki még e felett Abafit imádja,… idővel másnak fog helyet adni.
Abafit annyi körülményekben láttuk már, hogy gondolkozását egészen ismerjük. Láttuk, miként lőn aljas, minden rosszra hanyatló emberből halkkal kiválólag feltűnő, minden tekintetben nemes, érdekes és tiszteletre méltó férfiú; miként vált benne e szép irány a tökélyre, magasztalt fellengéssé, egy regényes, reménytelen szerelem által; minő készszé tevé őt e regényes szerelem, életének boldogságát oda áldozni! de láttuk azt is, hogy Abafi mennyire embere szavának; hogy ő félig nem tesz semmit; hogy a hála s kötelesség érzetének minő hatalma van szívén. Mindezt tudva, könnyű lesz megfognunk, hogy ő, ha nem is boldog előre, de nyugodt volt. Szerencséssé tenni a Cristierna fogadott leányát, minő szép hivatás! így gondolá! jóváhagyó tekintetet nyerni attól, kit oly mondhatatlanul szeretett s becsült, s kötelességét tenni, még pedig nem félig, ne éreztetve, hogy csak azt teszi, de egészen s hozzá illőleg!… ez vala azon szép, azon nemes pálya, mely előtt állott.
S mily sokszerűen könnyité ezt Gizella, kivel lehetetlen volt ily szoros s gyengéd viszonyban állni a nélkül, hogy neme a rokonérzetnek ne fejlenék ki a lélekből.
Abafiról, miként őt ismerjük, azt kell hinnünk, hogy Gizella iránt figyelmes, részvéttel teljes, lovagi tisztelő volt inkább, mint férj egyelőre; s mivel szövetségöket a szerelem édes, tiszta előélvezetei nem előzték meg, ezeknek öröme, bája s újsága Gizellát házasságában boldogítá.
Gizella egy volt Erdély legtökéletesb hölgyei közül. Őt sokszor s közel kelletett látni, hogy azon tiszteletet idézze elő, melyre annyira érdemes volt. Tettekben, nem szavakban tűnt fel az ő lelkülete. Tisztaság, szerénység: ez a két szó festi őt egészen. Ő Abafit szerette úgy, mint nem más; s annyira tudta magát hozzá alkalmazni, annyira szenvedélyeit, szokásait, szinte gondolatját kitalálni, hogy férje mély részvét s hála nélkül nem tekintheté ezen ártatlan, tiszta, angyali teremtést.
Láttuk, hogy Gizella minő félénk volt, őt minden kis rémülés leejté lábáról. Ez a férfias, bátor Abafinak nem lehet inyére, bár azt gyöngédsége nem engedé soha nejével éreztetni.
Gizella a világért lóra nem ült volna. Ki írhatja le Abafi meglepetését, midőn egykor vadászatról térvén haza, legelevenebb paripáján gyönyörű neje vágtata elébe.
Igy halkkal szorosabb s szorosabb lőn azon érdekes szövetség, mely őket közelíté egymáshoz.
Abafinak egykor követségbe kelle mennie Bécsbe. Távolléte a szép Gizellától oszlatá el a homályt végkép lelkében. Érezte, mennyire szükségessé lett neki Gizella; érezte a boldogságnak első tiszta, minden fellegzéstől ment örömével, hogy Gizellát szereti. A regényes magasztaltság elmúlt! Gizella honosítá Abafit az életben; s most vált belőle azon feltünő, érdekteljes férfiú, ki mennyire ember tökéletes lehet, magáról elmondhatá, hogy… az!
Abafi boldog volt. Mikola Margit fiának élt; tanúja volt naponkint az Olivér s Gizella boldogságának; ő nem ismert több vágyat; ő Abafit holtig szerette. Oly tökéletes lény, mint Margit, csak egyszer szerethet. De elvei, erénye legyőzék szenvedélyét: szerelme egészen testvéri alakot vőn magára.
Gizellát ő nevelte; a mit tudott, a mi volt, nagyrészt Margitnak köszönheté.
Margit Abafinak regényes ragaszkodását Cristiernához ismerte; oly észszel teljes hölgynek figyelmét ez ki nem kerülheté. Ő erősíté meg Cristiernát azon tervében, melynek sikerét így egyrészt magának tulajdoníthatá; s mennyi öntagadással, mennyi szerénységgel!… ez onnan is kitűnik, hogy Abafi végig egyedül Cristiernának tulajdonítá, a mi Margit nélkül aligha megtörtént volna.
Igen, ő nem ismere több vágyat; s a kedves Mikola-ház, – főként mikor Abafiék ott voltak, – vígabb, örömteljesb volt, mint valaha.
Szép jószággal ajándékozta meg Margit az öreg Timárnét, kinek maradéki maig is áldják porait; s egykori dajkája a kis Bálintnak sem lőn feledve.
Cristiernának s a fejedelemnek sorsa Erdély történeteiből ismeretes.[8] A fejedelem Bátori András bibornoknak adta 1599-ben a fejedelemséget által, de megbánta újra. Végre sok viszontagság után Európa több részeiben bolyongott. Szép, mindentől becsűlt és szeretett nőjétől elvált, s ez később szülőihez tért vissza.
Deli Markó még egyszer jelenik meg Erdély történeteiben, a Bátori András uralkodása alatt, vad seregével már egészen a komoly hadnak edzett férfiú. Nemtője, a kedves Izidora nem volt többé! ki őt néha szelidebb érzésekkel ismertetheté meg.
Abafinak házassági boldogsága közmondássá vált Erdélyben. Cristiernának emléke kedves volt neki holtig, s a kedves Gizellának, ki boldogságát neki köszönheté. Sokszor mondá Abafi Gizellának, ki előtt titka nem volt, mióta szereté:
– Mindent a legjobban intézett a gondviselés. A mi Izidorához vonza, az hála és szánakodás volt. Mikola Margit iránt a legmélyebb tisztelet vegyül keblemben, testvéri szeretettel. Cristierna regényes magasztaltsággal tölté be keblemet, s míg e szív dobog, az ő képe élni fog abban; neki köszönhetem mennyemet. De a mit irántad érzek, te kedves, jó, szelid angyal: az szerelem; igen, igen! – mond lángoló arczczal, szenvedélyesen vonva Erdély legszebb asszonyát keblére, – az szerelem!
JEGYZETEK.
[Footnote 1: Kéretik az olvasó az Abafi nevet az Apafi névvel föl nem cserélni.]
[Footnote 2: Így czímezték akkori időben Erdélyország fejedelmeit.]
[Footnote 3: Egy a legnehezebb költői feladatok közül az őrültséget vagy lázas szeszélyt helyesen adni. Mind a két tárgy psychologia nélkül gyermekességgé aljasúl s minden művelt olvasót úntat; de e nehéz feladat helyes kivitele után a legnehezebb annak birálata.
Némely író az ily őrülttel mindent össze-vissza beszéltet; néha betege egyszerre megokosodik; az ember azt hinné, hogy bölcsen szól, ha az író meg nem mondotta volna előre hogy szegényke kissé bolond.
E munkában is jő egy lázas szeszélynek leirása elő; s minő nézetek vezéreltek festésében, előadom.
A mit a józan ész, a lelki s testi munkálatok helyes folyamában, rendesen cselekszik, vagy mond: azt a lázas szeszély összezavarja, fölbuktatja; e cselekvések s beszédek chaosában, a felületes olvasó semmi összefüggést, semmi rendet nem talál; ő csak ugrásokat s szöges ellentételeket pillant meg, s tágas hézagok terűlnek előtte. S ez az összezúzása minden rendnek nála a lázas szeszélynek typusa.
Van pedig az őrültségben vagy a lázas szeszélyben bizonyos, – hogy úgy szóljak – szeszélyes folyamat; van valami összefüggése a képzeteknek, olyan mint a hegyi pataké, mely sziklákon csattog le, néha köddé oszlik hullásában, föld alá rejtőzik, eltűnik a szem elől, s újra fölbuzog egy forrásban vagy csurgóban, tavakká terűl, vagy hatalmas folyókká nyúlik, változik; de meg nem szakad. S épen azon ugrások, melyeket a felületes elme hézagoknak gondol, képezik az egybefüggést, s egy, első tekintetre észrevehetlen, de mégis létező kapcsolatot.
Minden lázas szeszélyesnek van egy fő képzete, vagy merő képzete (idea fixa), melyre mindig visszatér vagy visszaugrik, mely körül forog; néha végtelen távolságra nyargal tőle, hallatlan ugrásokat tesz, vagy inkább látszatik tenni, de újra visszaszökik.
Tisztát képzel például, s ezzel összefűz mindent, a mi tiszta; s ha tiszta szivvel bibelődik: jut kristály – üveg – víz s egyéb anyagilag tiszta eszébe.
Vannak az őrültségben, mint a szeszélyben, világos perczek: az őrülteknél hosszabbak, órákig, néha napokig tartók; a szeszélyben, a betegség minőségéhez képest, a láz vagy hagymáz ideje alatt, rövidebbek. Ezen utóbbiaknál a világ-sugár néha pillanatokra töri által a mámoros kábultságot; s így egy józan szót, egy rendes képzetet azonnal más követ, mely hatalmas ugrást látszatik képezni. Sötét, csak perczekre világuló visszaemlékezés, a képzeteknek társítása (associatio idearum), s az előbb emlitett fő vagy merő-képzet, játszszák az őrültségben, mint a szeszélyben a fő szerepet.
A beteg a testi, anyagi tulajdonokat a lélekre ruházza, és fordítva, a mit óhajt, a mit reményl, mitől retteg, mit szégyenel: valósítja; s néha a valót, a létezőt, mint jövendőt vagy már nem létező múltat tekinti. De valamint a valóságos életben semmit sem képzelhetünk egyebet, csak azt, a mit tapasztalunk, azaz: a mi érzékeinkre hat; s úgynevezett új gondolatok és találmányok – csak új egybetételek, új combinatiók; a legszeszélyesb alakot állíthatják föl képzetünkben, mely nem volt soha, s nem is lesz; ha azonban figyelemmel vizsgáljuk egyes részeit, azokban semmi újra nem találunk: így az őrültség, a lázas szeszély torz egybetételeit képezi a józan képzeteknek; képzetébe ötlik egy király, ezzel egybefűzi az általános nagynak képzetét; s nem ritka, hogy második szava magas hegy, óriás, a legnagyobb gyümölcs vagy ilyes valami lesz. A nem psycholog ugrást lát e zordon ellentételekben, de a figyelmes psycholog a zavarban megleli a folyamot. Alkalmazzuk ezt a jelen munkára.
Gizella, a gyöngéd idegű gyermek, szereti Olivért, látja, hogy hárman megtámadják; ijedtében forró lázba esik. Szeszélyében a mit forrón óhajt, bár gyermekien, tisztán, szeplőtlenül, mint önmaga, azt létesíti; mert fő képzete az, hogy ő – Olivérnek nője.
Első felszólaláskor magát tündérvidékben látja, az Olivérrel együttlét őt boldogítja, a boldogság képzetével a jónak és ezzel rokon szépnek képzete áll elő zavart elméjében. Ezt tovább fűzi; a szépnek képzete, a virágok legszebbikét, a rózsát varázsolja elébe, rózsákat lát számtalan színvegyületben.
Ujra felszólal; újra fő képzete: Olivér, van előtte; maga mellé ülteti őt. Ő neje Olivérnek, képzetében vele, mellette van, az együttlét eszméjéből foly a maga mellé ültetés.
Tovább fűzi szeszélyét; Olivér mellette ül; sötéten világlik által elméjének mámorán, hogy a mit szeszélyben valósággal teremtett, ez egykor óhajtás volt; egy őt boldogító valósággá válván ezen óhajtás, a vett öröm vagy jónak képzetével rokonúl a hála képzete. Ő Olivérnek köszöni, hálálja szerelmét: «hogy háláljam meg néked szeretetedet?» mond. Ujra sötétűl agyában: a mit most létezőnek hisz, vágy volt egykor; itt a kétkedés áll elő. «Ez álom!» így szól. «Nem, nem!» mond, előre nyújtva kezét, mintha az Olivér kezeit szorítaná. Ezen férfiúkéz, mely oly édesen szorul az övébe, eszébe juttatja az Olivér viadalát. «Ezek a te kezeid! – szól, – melyekkel támadóidat sujtád a porba (itt visszaugrik újra képzetében jelen helyzetére) s melyekkel oly lágyan öleled Gizelládat». Elhallgat újra, s némán fonja szeszélyét odább; a folyam meg nem szakad, a kéz, a megtámadók állnak előtte; «Három egy ellen!» kiált fel, s újra a főképzetére tér vissza; Olivérrel együttléte az egység képzetét idézi elő; a három megtámadónak száma az együttlét egyes számát juttatja eszébe. «Ő és én, – így szól, – hiszen az csak egy.»
Ezt fűzi újra némán tovább: ő és Olivér egy, ők együtt vannak, egymás mellett ülnek. Olivér egy csókot kiván nejétől, képzetében; az ártatlan, angyaltiszta gyermek kétkedik; «Oh ne! – mond, – az nem szabad.» A képzetek összeszövése vagy társítása eszébe tünteti, hogy házasok csókolják egymást; a mit elméje társít, fűz odább, azt Olivér ajkaira függeszti, s mintegy felelve mond: «Igazad van» stb., újra kétkedéseire ugrik vissza: «vagy házasok is vétkeznek, ha teszik?» kérdi. «Te ámítasz, Olivér!» S újra visszaugrik előbbi helyzetére, újra hisz és megcsókolja férjét képzetében.
A láz teljes mértékben körülfogja őt később; elméjében sötétebb képek tűnnek elő; mindig merő képzetével bibelődve; Olivérnek megtámadtatását fűzi odább: ezzel a sebesülhetés képzete egyesül; mitől retteg, azt szeszélye létesíti; Olivér sebet kapott: a sebbel a gyógyítás képzete társúl, ezzel a gyógyszerek; itt ezeknek előszerzésök jut eszébe, s annak emlékezete, hogy Margittól ilyszerű utasításokat vett. Ő teszi az irt a sebre, ő szedte a füszeres növényeket.
Olivért bekötött sebbel szenvedve képzeli, ezzel a hallgatás képzete egyesűl, «te hallgatsz», mond. Itt tovább megy. Olivér hallgat, talán nem ismeri őt, – mert a szeszély nagyít mindent, s végletekre megy által – te, «te nem ismersz engemet? én vagyok Gizella», szólt stb.
Gizellának láza halkkal csendesűl, egy világos percz van szeszélyében, fölnyitja szemeit, szomjat érez, s a Margit kérdésére vizet kér; a víz képzetével egyesűl a tisztaság képzete, s ennek ellentétele a sűrűség; «ne azt a sűrű italt, – mond, – kristálytisztát… – s újra a képzet, – mint az én szerelmem!»
«Ismersz-e?», kérdé Margit. A világos percz elmúlt: Margit, a feltűnő remek nő, emlékezetében áll homályosan előtte: a remekség képzetével rokon nagyságának képzete tűn föl elméjében, ezzel egy királyné képe egyesül: «te királyné vagy»; szeszélye nem elégszik meg ezzel, még nagyobbat ugrik: «te egy tündér vagy», mond, s viszaugrik a vízre, a tisztaságra; s itt az üveg tűn föl elméjében, mint tiszta, mint átlátszó anyag: «üvegből van öltözeted», mond stb. Újra a nagyság s ezzel rokon érték képzete áll elő; a királynénak, a tündérnek halántékain, a virágok királynéja ingadoz, a rózsa, még pedig a szépet az értékessel egyesítve, – arany rózsa.
Már szelidülvén láza, újra egy világos percz jön elő; megismeri Margitot.
Még nem tiszta elméje egészen, még tart némileg szeszélye; a visszaemlékezések kezdenek tisztábban előtűnni. Eszébe jut, hogy Margit Olivért szeretí; újra merő képzete áll előtte: Olivér az övé. Ezzel a Margit lemondásának képzelt esetét társítja s létesíti egyszerre. Margit lemondott képzetiben Olivérről, mert Olivér most az övé! ezt köszöni Margitnak. Az elzárt, szótlan szerető gyermeknek nyelvét megoldja szeszélye, s ő lelkének minden titkát elárulja; de minden szaván átsugárzik a fő képzet, hogy Olivér – az övé.]
[Footnote 4: Szalánczi Lászlót több nevezetes követségre használta Bátori Zsigmond.]
[Footnote 5: Nevezetes kereskedő akkori időben Kolosvárt, ki nem egyszer segíté ki a fejedelmet is pénz dolgában.]
[Footnote 6: Tréfás elnevezése a lengyeleknek, elől rövidre nyirt hajokért.]
[Footnote 7: Forrásaim a más két megtámadóról hallgatnak; alkalmasint bitang bérgyilkosok lehettek.]
[Footnote 8: Szükségesnek látom Erdély történeteiből * itt röviden azt följegyezni, mi Bátori Zsigmondot illeti:
1576-ban Bátori István, erdélyí fejedelem, lengyel királylyá választatott. Erdély kormányát Bátori Kristófnak adá által, kinek fia, Zsigmond, midőn Kristóf 1581-ben meghalt, csak kilencz éves volt, s Erdélyt az ő nevében tanácsosok kormányozták.
Bátori Istvánnak 1586-ban történt halála után, 1587-ben Zsigmond a lengyel koronát követség által kereste, de siker nélkül.
1594-ben, tehát egy évvel történetünk kezdete után, Zsigmond abban a hiszemben, hogy Bátori Boldizsár és András az ő életére törekednek, Kővárra szaladott. De nemsokára megbánván hirtelenkedését, visszatért; ekkor látjuk őtet ezen történetben legelőször.
- Lásd Betlen Farkas históriáját: Transylvánia etc.]
EGY-KÉT SZÓ AZ ERKÖLCSI HATÁSRÓL ÉS KÖLTŐI IGAZSÁGTÉTELRŐL, MINT TOLDALÉK.
Minden jó regénynek, novellának, elbeszélésnek kell egy fő képzetet fölfogni, s azt bebizonyítani.
Ha ez helyesen történik, akkor áll elő az erkölcsi hatás, mely vagy egyenes (direct) vagy fordított (indirect).
Ha a rény eleven, igéző színekkel festetik, s annak megkedveltetése által az olvasó követésre buzdíttatik: akkor az erkölcsi hatás egyenes.
Ha egy gonosztevőt állítunk elő, s ennek élet- s világszerű, találó rajzát adhatjuk, s ezáltal a gonosz ellen undorodást idézhetünk elő: akkor a hatás fordított. Óhajtjuk a rényt, mivel a szerzőnek sikerült velünk a gonoszt, a gyávát, az aljast megutáltatni.
Mind a két neme ezen erkölcsi hatásnak, művelt, gondolkozó olvasó előtt el nem hibázza foganatját; ő az egyiket, mint a másikat föl tudja fogni, de a műveletlen vagy fölületes, ki csak a történet folyamával foglalatoskodik, s annak irányával, czélzásával, psychologiájával keveset vagy semmit gondol: annál kétségen kivül a második, azaz fordított erkölcsi hatás hamarább s hihetőbben van elveszve, mint az első, azaz egyeneshatás, s így ott, hol nagyobb része az olvasó közönségnek nem igen sokat olvasott, az író, ha szándéka tiszta, előbb czélt ér: ha munkáiban egyenes erkölcsi hatást törekszik előidézni.
Nálunk, hol a magyar írónak kevés olvasója van, és ezen kevés is, szerfölött különböző fokán áll a műveltségnek, a legfinomabb tapintat sem biztosíthatja őt arról, hogy munkája köztetszést nyerjen.
Egy része az olvasó közönségnek a legműveltebb külnemzetek literaturájával ismeretes; ennek következőleg kivánati magasbak: más része keveset és rosszat olvasott; ezzel az írónak nehéz magát megértetni. Van végre egy neme azon zavart agyúaknak, kik mindent valami képzelt mintába szorítni, vagy egy, fejökben alakult rendszerhez akarnak mérni; kik nem foghatják meg, s nem akarják megfogni, hogy a költő azon perczben szűnik az lenni, melyben röptét korlátok szorítják, Mindenütt avult nézetekre, ferde itéletekre s fonák fogalmakra akad az író: s munkájának legjelentőbb oldalai el vannak veszve.
Neki azon kell jelenben lenni, hogy olvasót szerezzen, s így inkább a külső élettel kell bibelődnie, mely a nagyobb résznek ízléséhez szól, mint a belsővel, mely csak a műveltebb gondolkozó olvasót mulattatja.
Az erkölcsi hatást a költő vagy a valóságos világból, vagy egy képzeltből, a létezőnél jobb- vagy rosszabból meríti. Vannak, kik egy világot teremtenek, mely nem volt, nem is lesz. Tervök csalódáson alapúl, s egy szeszélyes utópiának képzelt eseményeiből kivánnak erkölcsi hatást előteremteni.
A gondolkozni szerető olvasóban semmi sem törheti vagy zavarhatja meg az erkölcsi hatást inkább, mint az a gondolat, hogy a mit olvasott, az csak könyvben van és nem lehet úgy, a valóságos világban.
Más írók az életet, a világot úgy fogják föl, mint az valóban létezik. Az ő életök nem regényélet, az ő személyeik nem regényszemélyek, hanem hív rajzai azon létező világ eseményeinek s személyeinek, melyben élünk, s melyek köztünk járnak,
A valódi világban nem egyszer győz egy gonosztevő, nem egyszer tiszteltetik; s hányszor látja alacsony fondorságainak sikerét: míg a derék, a becsületes, a rényes eltiporva, elfeledve közfigyelmetlenségnek s talán megvetésnek van kitéve.
A valóságos világban költői igazságtélel (poetische Gerechtigkeit) nincsen; de vannak örök igazságok, melyek, ha ezerszer győz a gonosz, ezerszer bukik a rény: örök igazságok maradnak; s melyekben bár mint folyjon s végződjék egyeseknek sorsuk: mély erkölcsi tan létezik.
Ezen erkölcsi tan nagyobbára fordított (indirect) vagy közvetett, s fogalma mélyebb psychologiát kiván, mint egy költött, mesterkélt világ vízenyős eseményeiből meritett, tetszőleg egyenes erkölcstani.
Ezen utóbbi költött világban az igazságtétel sohasem marad el, vagy igen ritkán. A rény többnyire jutalmat nyer, a gonosz bűnhödik: s ha néha körülmények, görög fatum, vagy akármi egyébb szerencsétlen végét okozza egy rényes személynek, tüstént követi azt annak szigorú bűnhödése, ki e szerencsétlenséget előidézte. Ez egy futó s felületes tekintetre s némely elméknél bír hatással, de veszélyes magvát hordja a romlottságnak méhében. Mert a rény képzetével a siker képzetét, a gonoszéval a bűnhödés képzetét szokja meg az elme egybekapcsolni: így az elsőt nem önmagáért szeretni, az utóbbit nem önmagáért utálni.
A valóságos világnak folyamából merített egyenes vagy fordított erkölcsi tan, mindig biztosabb, mert valóságon, nem csalódásokon alapul.
Még azon esetek is, melyekben a gonosz kivívja a győzedelmet a rény felett, mély gyakorlati erkölcsi tant foglalnak magokban. Felülegesség kétkedhetik ezen; mélység vissza fog ezen igazságra vezetni.
Lehet-e például szebb jelenet, mint a rényt ellenekkeli küzdés közben követni? S ha megbukik, ha tisztelet, siker, szerencse helyett gyalázat, vesztések, szerencsétlenség követi is; már azon keserű érzés, mely az olvasót meglepi, azon boszankodás, mely szívét szorítja; bizonyítványa egy mély erkölcsi hatás munkásságának.
Ha a gonosztevőnek tetteit siker, szerencse követi: ő ezerszerte gyűlöletesbbé válik-előttünk. Magánosan áll akkor körülásítva undokságától, utáljuk, s boszankodunk egyszerre reá: s így a hatás kétszeres. Ha megbukik egy gonosztevő, némi szánakozás vegyül boszankodásunkhoz, s az erkölcsi hatást gyengíti; vagy boszúállás gyönyörét idézvén elő, szívünket vesztegeti meg.
E rövid vizsgálatnak következménye az, hogy a valóságos világból, vagy egy ahhoz hasonlóból merített világ- s életszerű képek mindig biztosabbak, de hogy ezeknek helyes fogalmába ugrani nem lehet, erre készülni kell, s az ábrándozáshoz szokott olvasót s nem-olvasót – nagy ideje már a fellegekből leköltöztetni.
TARTALOM
Előszó 5
Falusi lak 7
Amazon 15
Semmirekellő 19
Öröm 25
Abafi 29
Kolozsvár 1594-ben 36
Fa-alkotmány 43
Három hölgy 49
Rása-ház 54
A veres ember 62
Fogadás következményei 73
Egy szónok 82
Vendéglő 89
A kis Tóbiás 98
Sikoltás 107
A Mikola-ház 115
Eleven szobor 129
Szeszély 133
Csetátye Boli 145
Villám 158
Fekete lovag éjfélkor 163
Tánczterem 172
Trencsi-vár 181
Tornya Máté 186
Hattyú-lovag 191
Zománczos vitéz 201
Szép pár 205
Hadi készületek 211
A fürdő 216
Bátori mint vezér 226
A csata s következései 237
Hála és halál 247
A kis Zsiga 260
Reménytelen kivánat 271
Gizella 282
Jegyzetek 289
KÉPJEGYZÉK.
- – Ki fia vagy? – kérdé nem a legszelidebb hangon 22
- Abafi Olivér 29
- Most lép az alkotmányra a veres palástos 62
- – Kit hoznak most? – kérdé Bátori, lopva tekintvén a fa-alkotmányra 69
- – Még egyet, – mondá hirtelen megfordulva, s igen közel lépve Abafihoz 87
- Hirtelen egy sötét kapunak öbléből három ember rohant ki meztelen kardokkal 111
- – A levegőt csókolá meg maga előtt, s szemei félig bezáródtak 138
- A barlang száján vágtatott be e pillanatban egy fiatal lovag 158
- Többen közeledtek e pillanatban az érdekes párhoz 178
- Igy állott ő egy-két perczig szótlan 196
- A hölgy a hűs meder párkányára ereszkedett s benyújtá lábacskáit a vízbe 219
- – Te vérzel, Abafi! – mond a fejedelem, megfordítva lovát 240
- Némán állott Abafi a szép halott előtt 259
- – Nincs kivánatom több az életben! – mond örömtől elragadva, s égnek emelve könynyel telt szemeit 275
- – Jer! – folytatá élénk vidámsággal, Abafihoz vezetvén őt, s az ifjunak kezei közé adván – ti egymáséi vagytok! 283