Elmult a nyár. A sátorok városa megváltozott. Minden sátor mellett szénaboglya, szalmakazal. A kazlak közé ágakból, gerendákból istállót raktak. Oldalt veszőfonás és magas földhányás. A tető szalma.
A sátorokra is több bőr került. A sátornyílást mindenütt lóbőr vagy tehénbőr lógta be. Nappal félreakasztották; éjjelre kellett.
Az emberek is átváltoztak. A lobogós ing és gatya bozontos bőr-ruha alá került. Farkasbőr, medvebőr, kutyabőr, borjúbőr, de mind szőrösen. A könnyű posztó-süveg helyét is tornyos prémsüveg váltotta föl. A közrendi embereké bárányprémből való, a jómódúaké rókaprém, hódprém. Atilla süvege oroszlánsörényből készült. A fővezér és más előkelők medvekucsmát tettek föl. A gazdám is medvekucsmát viselt.
Csupán a rabszolgák jártak tovább is hajadonfővel.
Én még mindig csatlósa voltam Csáthnak. Az istállóban való alvást megszoktam. Nehezen törődtem belé, s könnyeztem is néha miatta, de mikor az idő hidegre fordult, az állatok melege enyhítette az állapotomat.
Emőkét mindennap láttam. Rám se nézett. Csak néha, mikor tanuk nélkül találkoztunk, szólt egy-két szót hozzám.
Egyszer azt kérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve a sorsommal?
– Kisasszony, – feleltem sóhajtva, – én vagyok a föld legszerencsésebb boldogtalanja.
Az következett volna, hogy megkérdezze, miért mondom magamat szerencsésnek, és miért boldogtalannak, de ő e helyett így szólt:
– Megbántad úgy-e, hogy eljöttél? Őrültség volt ezt cselekedned!
– Ha téged látlak, – feleltem, – elfeledem minden szenvedésemet.
– Tudod-e, – mondotta, – hogy az életeddel játszol semmiért?
– Neked semmi, – feleltem, – nekem mindenem.
Erre haraggal elfordult.
Egyszer a kert felől való ablakon könyökölt. Szürke őszi est volt. A hold akkor kelt.
Én arra mentem és köszöntem neki.
– Jó estét kiván neked a te rabszolgád.
Rám nézett. Az arcza nyugodt volt. Megálltam egy perczre, hogy talán mond valamit, de nem mondott semmit. S nekem tovább kellett mennem, mert a szolgák megláthatták volna, hogy a kisasszonynyal beszélgetek.
Egyszer meg ott ültem búsan az ajtó előtt. Annyira elmélyedtem a gondolataimban, hogy nem is ügyeltem arra, kik járnak mellettem.
Csak akkor pillantottam föl, mikor már ott állt, s a ruhája illata megérintett. Vadmacskából készült prémköntös volt rajta. A fején ugyanolyan süveg.
A lovát várta.
Fölkeltem és meghajoltam.
Akkor halkan szólott:
– Egészséges vagy-e?
– Köszönöm, – feleltem, – halottnak érzem magamat.
Többet nem beszéltünk.
Pedig én, a mikor csak lehetett, mindig kerestem a fonalat, a mely bevihetne a házba. A gyermekeknek szüntelen kedveskedtem: hol játékot csináltam nekik, hol virágot vagy gyümölcsöt vittem, és azok szerettek is. Csakhogy a többi rab épp úgy kedveskedett nekik, s a nők jobban értik a csirkenyelvet, a melyen a gyermekekkel beszélni kell; nőrabszolga pedig volt ott tíz is.
Csáthtal lehetett beszélnem, hiszen azért is tartott maga mellett, hogy gyönyörködjék bennem, mint valami köszörült kőben. Az ő rabja vagyok, tehát a műveltségem is az övé.
Hordott magával, mint a hogy a lánczait, gyűrűit hordta. Érezte, hogy érték vagyok, csak azt nem tudta, hogyan lehet beváltania.
Én hát kedves kutyája lettem. A rabszolgák is kezdtek becsülni. Ha valami kérni valójok volt, rám bízták, s én ügyesen bele tudtam szőni a beszédembe a kivánságaikat. De a magam ügyeiben ostoba voltam és szerencsétlen. Hiába példálóztam neki, hogy az ebédlőjében nem izlésesen vannak elrakva a szőnyegek, hogy a kincseit, fegyvereit velem tisztíttassa. Megkérdezte, hogyan gondolom, aztán betaníttatta velem másvalamelyik cselédjét.
Látszott rajta, hogy igen alkalmas csatlósnak tekint s hogy minden tudomány érdekli. Bárhova ment, kisérnem kellett őt hajadonfővel, nyergetlen lovon és beszélnem kellett neki akármiről.
Elképzelhetetlenül tudatlan ember volt. Néha, mikor azt gondoltam, hogy ért, olyan kérdést vetett, hogy alig bírtam a kaczagásomat elnyeldesni.
A tudatlansága arra vitt, hogy magam kalapáljak olykor tudományos tételeket, soha meg nem történt történelmet, nemlétező országok és népek leírását.
Ő mind elhitte. A kutyafejű emberek, a fejetlen emberek, az egylábúak neki mind hihetők voltak.
De ez tartotta bennem az életet, a lelki fensőségnek ez a folytonos érzése. Máskülönben megölt volna a szomorúság.
Különösen búsított, hogy a ruhám szakadozik.
Nem annyira a hidegtől féltem, mint inkább Emőke látásától.
A rabszolgák mind hajadonfővel és rongyos, piszkos ruhában jártak. A ruhát olykor csak egy szíjj tartotta össze a derekukon. Csak néha mosdottak és fésülködtek, mikor az úr napokig távol volt. A hajuk, szakálluk bozontosan állt. Szánalmasak voltak.
És időnkint kimostam magam a ruháimat, s megvarrtam, ha elszakadt. Rendesen mosdottam és fésülködtem. De még mindig a római ruha volt rajtam, és a sarum annyira szétszakadt, hogy pirulva néztem a lábamra.
Már szégyeltem magamat Emőke előtt. Ha jönni láttam, elbújtam előle, vagy hátat fordítottam. Reszkettem egy pillantásáért, s mégis kerültem, hogy ne lásson.
Mikor az első hó leesett, dideregve ültem a gazdám mellett. A kezem kék volt, s az orrom vörös.
– Ördög vigyen el, – mondotta, – mit vaczogsz, mit dideregsz? Mért nem kérsz ruhát Csokonától? Hiszen meggebedsz ebben a hidegben!
– Oh uram! – feleltem búsan. – Az öreg Csokona olyan ronda ruhákat osztott széjjel, hogy attól tartottam, ha felveszem magamra, megutálsz engem. Én veled járok, mint az árnyék, s félek attól, hogy az emberek megszólnak téged az én ruhám miatt.
– Ki mer énrólam rosszat gondolni! Senki se járatja a rabját selyemben!
Mégis, mikor hazaérkeztünk, Csáth fölhítt és maga szórta szét a ruháit, hogy nekem válaszszon belőlük.
Már régen vágytam arra, hogy hun ruhám legyen. Én hun akartam lenni. Ha hun vagyok, egy lépéssel közelebb vagyok Emőkéhez. De máskülönben is tetszett már nekem a hun viselet: a hófehér ing, gatya, sastollas süveg, a lóhátonjárás. Csak az őszi viselet nem tetszett még. Az emberek olyanok, mintha valami rokonságban volnának az állatokkal: lovon ülő medvék.
Csáth sok fújás és káromkodás között kiválasztott egy rókabőr nadrágot, farkasbőr köntöst és borjubőr csizmát.
Az asszony pörölt vele:
– Megbolondultál-e, – mondotta, – hogy jó ruhát adsz ennek a rabnak?
– Hallgass! – mordult rá Csáth olyan hangon, a minőt úri körökben nem igen hallottam.
Az asszony boszúsan kifordult.
A ruha csakugyan díszes volt. A köntöst oroszlánkörmös aranylánczok fogták össze. Persze azokat Csáth lemetélte, s nekem apró szíjjakat adott. De azért szép köntös volt. Mindössze egy kis molyrágás látszott a hóna alatt. A nadrágnak se volt más hibája, csak egy kis kopás hátul, de azt a köntös eltakarta.
– Uram, – mondottam farizeus képpel, – nem érdemlem én ezt, talán hitványabb ruha is akad itten.
– Ennél hitványabb nem akad, – morgotta. – Süveget is adnék, de akkor úrnak néznek, hát azt nem adok. Hanem ha fázik a fejed, kösd be kendővel, mint a többi.
Őszinte voltam, a mikor hálálkodtam a ruháért. Ha meglát Emőke! – ez volt a legnagyobb örömöm.
Bezzeg leestem hamar az egemből! Mikor a ruhát fölpróbáltam, akkor láttam, hogy Csáth sokkal szélesebb és magasabb testű, mint én. Bő volt minden. Úgy álltam a köntösben, mint a két lábra emelkedő medve. Szíjjal kötöttem aztán át a derekamat.
A nőcselédek kaczagtak, mikor az öltözőből kimásztam. Maga Csáth is annyira nevetett, hogy könnyezett belé. Előkiáltotta a házbelieket is. És most már az asszony is nevetett. De csak Emőke ne nevetett volna!
Szégyeltem magamat. Szerettem volna leszórni a ruhát s elbujdosni a világba. De a határszéli keresztre még emlékeztem.
– Uram, – mondottam egyszer, – annyi szűcs van a táborban, nem lehetne-e ezt a ruhát átigazíttatni?
– Hova gondolsz, – felelte boszúsan. – Azt hiszed-e, hogy én minden esztendőben adok neked egy rend ruhát? Még nőhetsz, vastagodhatsz, aztán ez az egész életedre való!
Ebből megértettem azt is, hogy milyen kilátásaim nyílnak a jövendőmre.
Mikor a téli hidegek beálltak, akkor láttam, hogy miért viselnek a hunok szőrös ruhát. Hát bizony nem egyébért, hanem hogy szőrrel befelé fordíthassák.
Az emberek ha rakhatnak is tüzet a sátorban, nem ülhetnek mellette. Mindig kint vannak zord időben is, mert csak társaságban érzik jól magukat és csak lóháton. Hát akkora sátor nincs, hogy tíz-húsz ember benne ülhetne. Nekik így jó. A ruha melegíti őket. Csikorgós időben keztyűt is húznak. A süveget levonják a fülükre. Nincs olyan hideg tél, a mely a prémes ruhát által bírná járni.
De télen a nők is más ruhában járnak. Az uri nők fejéről a fátyol eltünt. Prémes süveget viselnek ők is. Csizmájok puha nyúlbőr, vagy macskabőr, térden fölül érő. Köntösük olyan, mint a férfiaké, csakhogy hosszabb és finomabb.
Az én hajam megnőtt, vállig ért már. Száraz hidegben nem is igen fáztam, de mikor a hó esett, részint elolvadt a fejemen, részint jéggé fagyott a hajamon.
Hanem a befordított prémes ruha pompásan melegített.
Atillához majdnem minden héten érkezett valami követség. Néha királyok is jöttek látogatóba. Persze nem olyan királyok, mint a római császárok, hanem barbár királyok, a kik sátorban laknak s félmázsa aranyat czipelnek magukon. Műveletlenek, de méltóságosak. A puhaságot nem ismerik, de nem is keresik. Atillát önként vallják feljebbvalójuknak.
Hát olyankor, mikor királyi látogató érkezett, a palotában nagy zengő lakoma volt, s reggel felé az uramat többnyire másodmagammal vezettem haza. A hunok veszettül ittak Atilla palotájában. Azt mondják: néha Atilla maga is jókedvű volt.
Lakodalom is esett mindennap. A nép muzsika mellett tánczolt és kumiszt ivott, a gazdagja azonban borral részegeskedett. Egyszer nálunk is azt beszélték a szolgák, hogy Emőke férjhez megy, s hogy Aladár királyfi veszi el, de nem lett belőle semmi. A királyfi egy szegény hunnak a leányát vette feleségül. Láttam a leányt. Nem volt olyan szép, mint Emőke.
Azokban a napokban sokat szenvedtem lélekben.